Szabadságszigetek

A háborúnak vége

– Miért az Etoile lett az első előadásotok?

– Én nem ezt akartam csinálni, hanem egy „rendes” darabot. Néhány évvel korábban, 1965-ben a József Attila Színházban játszottam Anouilh Becket-jében, s a darabnak nagyon érdekesnek tartottam a témáját, „politikai” gyilkosságot, így kiválasztottam T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabját, amely ugyanezt a történetet dolgozza fel. Ezt akartam megcsinálni. Ebből nagy ideológiai vitánk támadt Malgottal. Ő azt mondta, hogy fontos a téma, amire ráharaptam, nevezetesen az értelmiség ide-oda sodródása. Ugyanakkor Eliot művében a becsületről is szó van, illetve egy eszmének és a fennálló rendszernek a kapcsolatáról. De Malgot szerint a Gyilkosság a székesegyházban egy búbánatos, melankolikus darab.  „Azon kellene sírni” – kérdezte Malgot –, „hogy meggyilkolják Becket Tamást, mert összeveszett a hatalommal? Azért lehetne ennél radikálisabban is gondolkodni” – mondta. Ha már minden áron erről a problémáról akarok beszélni, akkor ő tud ehhez egy jobb anyagot is javasolni, Sempún filmjét, amelyik hasonló kérdésekről szól.

– Mi ez a film?

– A háborúnak vége. Azt mondta Malgot, hogy van ebből egy filmforgatókönyv, az megjelent magyarul, nézzem meg, és ha tetszik, akkor csináljunk abból előadást. Üljek le valakivel, mondjuk Fábryval, aki nagyon szeret ilyesmin dolgozni.  Augusztusban meg is írtuk vele a színpadi változatot, és másnap már elkezdtem „castingolni” az Etoile-re. Persze, mit tudtam én akkor, hogy mi az a casting, csak ismerkedtem az emberekkel. Ez augusztusban történt, és szeptembertől  elkezdtük próbálni az előadást, és három hónap alatt meg is csináltuk, úgy hogy közben én az Irodalmi Színpadon tag voltam, ott is dolgoztam.

Az előtérben a Diego Morát játszó Oszkay Csaba

November 13-án volt az Etoile bemutatója, és ’72 áprilisáig, vagyis 5 hónap alatt 36 előadást tartottunk belőle, ami a mai eszemmel egyszerűen képtelenségnek tűnik. Ugyanis itt a Stúdió „K”-ban nem tudok 30 előadásnál többet tartani felnőtt előadásokból. Szolnokon, a nagyszínházban 25 előadás volt a bérlet. Az, hogy 5 hónap alatt megcsináltunk 36 előadást, telt házakkal, az szinte hihetetlen. Még ha ötvenen is fértek be a Hazafias Népfront Kinizsi utcai teremébe, ahol játszottunk.

– A film alapján dolgoztatok.

– Nem, a forgatókönyv alapján. A filmet nem lehetett látni Magyarországon. Pedig megcsináltuk a szinkronját. Tehát ezzel a művel én már korábban találkoztam a Pannóniában, Latinovits szinkronizálta Yves Montand-ot, a főszereplőt, én pedig az egyik anarchistát. Ez Alain Resnais-filmje, aki a Szerelmem, Hiroshima meg a Tavaly Marienbadban című filmeket rendezte. De aztán nem mutatták be nálunk a filmet, betiltották. Közben ugyanis kapcsoltak az elvtársak, hogy mit is vettünk át forgalmazásra?

Ez a probléma ahhoz a korábbi kérdésedhez kapcsolódik, hogy az embert tiltják-e be vagy a mondanivalót. Az embert tiltják be. Jelen esetben Semprúnt.  A film, az igazából ketten tiltották be: egyrészt Franco, akinek a hatalma ellen szólt az egész film, másrészt a Spanyol Kommunista Párt főtitkára, Dolores Ibárruri, aki azt mondta, hogy ez árulás, ami ebben a műben benne van. Magyarországon pedig Aczél tiltotta be a filmet. Aczél egyrészt kommunista diplomáciára volt tekintettel (ha Ibárruri asszony azt mondja, hogy ez nem kívánatos mű, akkor ezt figyelembe kell venni), másrészt bizonyára az is befolyásolta a döntését, hogy Semprún ’56 mellett foglalt állást. Tehát itthon nem kívánatos kommunistának számított. Afféle eurokommunistának. Ezeket az eurokommunistákat élből elutasították Kádárék.

Később aztán bizonyos filmklubokban ellenőrzés mellett mégis vetítették a Semprún-filmet. De amikor a szinkronját csináltuk, én még nem tudtam, hogy szorosabb kapcsolatba fogok kerülni a történettel. Csak amikor Malgot ajánlotta nekem a forgatókönyvet, mondtam, hogy én ismerem a filmet is.

– Mit tartottál benne érdekesnek?

– A főszereplője Diego Mora, egy Franciaországban élő spanyol emigráns, aki afféle hivatásos forradalmárként részt vesz az illegális spanyol kommunista mozgalomban, különféle álneveken, titkos küldetéseken visszajár a Franco-rendszer uralta  Spanyolországba. A feleségével Párizsban él, de van, hogy fél évekre távol van tőle. Maga Semprún is francia-spanyol érdekeltségű figura, és élete egy szakaszában szintén illegális pártmunkás volt, tehát nyilván sok önéletrajzi vonatkozása van a forgatókönyvnek. Szinte a határon játszódik a történet, mert Diego Morát egyik helyről a másikra dobják át.

Ennek a pártmunkásnak, hivatásos forradalmárnak egyszer csak elege lesz az egészből, mert azt látja, hogy lélektelen pártbürokraták intézik az ügyeket, akik nem veszik figyelembe azokat az embereket, akik Spanyolországban élnek. Ugyanakkor szerelembe esik egy lánnyal, aki egy francia anarchista csoport tagja, és ők is tenni akarnak valamit a spanyol ügyért. Diego Mora egyszerre idegenkedik a pártbürokratáktól és a túlzó, radikális fiataloktól, akik terrorcselekményekre készülnek (ennek szellemében működött később az ETA). Meg is indokolják, hogy miért kell plasztikbombákat robbantani: mert nincs ártatlan ember. A terrorista gondolkodásnak ez a lényege, hogy aki elfogadja a fennálló rendszert, az voltaképpen nem ártatlan, mert együttműködik a hatalommal. Következésképpen nem kell sajnálni őket, ha a terrorcselekmények áldozatául esnek – legyen szó akár gyerekről, akár nőről, öregről. Sajnos a forradalom emberáldozattal jár, ezt vállalni kell – vallja az anarchista radikális csoport. Azt állítják, hogy miután Spanyolország a bikaviadalok, a torreádorok, a Prato, a szép tájak hazája, így a turisták paradicsoma, a Franco rendszerre csak egy módon  lehet csapást mérni: ha elriasztják a turistákat az országtól, ez pedig emberáldozattal jár.

Gaál Erzsi és Oszkay Csaba az Etoile-ben

Diego Mora azonban nem csak ettől a radikális megoldástól riad vissza, hanem az illegális spanyol kommunista párt öreg bolsevikjeitól is, mert ők folyton a munkásokra hivatkoznak, őket akarják mozgósítani, közben a valódi munkásokhoz nem sok közük van. Tehát A háborúnak vége problémaköre szépen csatlakozott azokhoz a kérdésekhez, amikre én a betiltott előadó estemben kérdeztem rá, amikor a valódi munkások, illetve a szocializmus és a párt kapcsolatát firtattam. Szóval a Seprún-műnek nagyon sok köze volt az én világomhoz, mert Diego Mora is valódi emberekkel találkozik, valódi fiatalokkal és valódi munkásokkal, de nem érti őket, mert erre nem tanította őt meg a párt. Végül voltaképp megtagadja az együttműködést a Kommunista Párttal, és azt mondja, hogy az ún. bolsevik pártok nem azonosak azzal a munkásosztállyal, amelyik valódi elnyomatásban él, de meg kell keresni azokat a formákat, amelyek az ő érdekeinek a képviseletét jelenti. Ugyanakkor ezek a formák egyenesen taszítják őt.

És itt visszakanyarodunk ahhoz a kérdéshez, amit valójában feszegettünk, hogy mi az értelmiség szerepe. Mit tehet, miközben undorodik az egyik megoldástól, és látja a másik hazugságát is. Akkor merre mehet tovább? Már nem emlékszem pontosan a megoldásra, de valószínűleg egyfajta irodalmi megoldása volt a darabnak, talán azt sugallta, hogy a szerelem és a boldogság meg fogja hozni a változást, mert ha az ember szellemileg független, akkor képes magára találni, és tud kezdeni valamit az életével.

Az Orfeo alakulásban ezt tulajdonképpen afféle ars poeticának is tekinthetjük, mert mi is úgy gondoltuk, hogy meg kell találnunk a saját függetlenségünket, a saját csoportunkban, a saját közösségünkben. Azaz a szabadság apró szigeteit kell létrehoznunk. Akkor ugyan még nem tudtunk Bibóról, de azt gondoltuk, hogy meg kell találnunk ezeket a szabadság szigeteket, itt kell alkotni, és nem szabad beállni a hatalom pártjaiba, ugyanakkor nem szabad engedni annak a kísértésnek sem, hogy a legradikálisabb megoldást keressük, mert ezek is hazugok, hisz ugyanúgy nincsenek tekintettel az emberre. Miközben persze bizonyos rokonszenv is fűzött bennünket a radikálisabb gondolatokhoz.

Itt igazából ’68 utóéletéről volt szó. Arról, hogy ’68 párizsi barikádjai és a new left-es megoldások szimpatikusak voltak számunkra, mégis járhatatlannak bizonyult ez az út. Mint ahogy járhatatlan útnak gondoltunk bármiféle baloldali összeesküvést is. Mert valójában arról a kérdésről volt szó, hogy ’70-ben, ’71-ben mit lehet még tenni, merrefelé lehet menni? Biztosak voltunk abban, hogy nem szabad gyerekes összeesküvős játékokat játszani, de abban még inkább, hogy nem szabad lefeküdni a hatalomnak. Valahogy erről szólt az Etoile.

Részlet Sándor L. István: Szabadságszigetek. A Stúdió "K" története 1978-ig című könyvből.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban, az Írók Boltjában és a Líra bolthálozatában.