Elbábozódás

Hangtalan lépkedő, tágra nyílt szemű, rokokó csodákba bújtatott néma társaság óvakodik be egy lerobbant, valahonnan itt maradt térbe. Carmencita Brojboiu díszlet-, és jelmeztervező pasztell rózsaszín, világoskék, krémszínű fodrosba, és kifogástalanul fehér harisnyába bújtatja (a bizonyos értelemben bábként működő) színészeket, s egy lerobbant térbe vezeti őket: kitört ablakok, széttört székek, poros-mocskos korabeli kanapé, falábon álló rozsdás mosdótálka, kijavított, de újra már nem festett önműködő ajtó. A falakon lemállott vakolat alatt mintha maradt volna valami réges-régről (talán értékes?), de nem restaurálták: rég elhagyott, halott gyárépület konyhája, lim-lomokkal teledobálva vagy egy kastély, amit később ipari területté erőszakoltak? Nem tudni. Honnan kerülnek ide ezek a fura, fehérre mázolt arcú alakok? Nem tudni. Ők sem tudják. Azt sem, mi végre. De szigorú szabályok szerint léteznek.

Viola Gábor, Bodolai Balázs

Úgy a darabbéli udvar tagjai, mint Tompa Gábor bámulatosan fegyelmezett, alázatos és erős színészei, akik hangjukat természetellenes tónusokban, tempóban, hanghordozásban használhatják csak, testük feszül, pózokba merevedik, lábujjhegyen pipiskedik, törzsük hajladozik, tekeredik, arcuk szoborrá kövül. Gondolattalan ember-gépeket játszanak. Olyan fájdalmasan erős forma-börtönük, hogy a nézőben felkelti a szabadítás, szabadulás vágyát. De legalábbis a lázadás gondolatát. Nemcsak a főszereplőkben, Leonce-ban és Lénában, de a nézőtéren ülőkben is: a keretek közül szabadulni akaró gondolat a rokokó babák köré természetet, természetességet, egyszerűséget vizionál. Párhuzamosan fut egy másik előadás a mozizó fejben: egy szabadabb világé. Ha ez volt a rendező célja, hát elérte: lázadásra késztette a nézőt, kibucskáztatta a szabad akarat használatát belőle. Megdolgoztatta igazságérzetét, mert szinte az elviselhetetlenségig fokozta a korlátok szorítását. Azt tetette hát meg (machen lassen) a nézővel, amire a darab szereplői az ő értelmezésében képtelenek: kilépni a fojtogató formák börtönéből.

Izgalmas nézni az előadásban játszó színészek munkáját, színpadi létét e keretek között. Bodolai Balázs (Leonce) mozgása kecses, ideges, finom, mégis erővel teli remegés. Mikor elterül a semmittevésben, hosszú, vékony végtagjait kompozícióba dobálja szét: egy óvatosan lerakott marionett-bábu eleganciájával lógnak karjai-lábszárai. Valerio (Viola Gábor) a tiszta hadarás nagymestere, bár nem vékony marionett, de fürge és kitartó (egyébként az egyetlen, akinek jelmeze kilóg az udvari festményből, mintha egy másik képből jött volna belerondítani a rizsporos tablóba). Kvázi párja, a malacszerű műorrot viselő Nevelőnő (Varga Csilla) mindent idézőjelbe rak. Léna (Györgyjakab Enikő) mozgása, pózai inkább belesimulnak környezetébe, a rizsporosok megkomponált kompániájába.

Györgyjakab Enikő, Varga Csilla

A ceremónia/balett/iskolamesternek (Szűcs Ervin) kimódolt hanglejtésén kívül másra nincs is szüksége ahhoz, hogy teljesíthesse kötelességét, és ezzel jól végezze dolgát az udvarban, hiszen minden nemes udvaronc tökéletesen tudja a magáét: ismeri a ceremónia menetét, és hálás kis fogaskerékként működik a finoman hangolt gépezetben: valóban gépek, az akarat vagy a gondolat legcsekélyebb zavaró csírája nélkül. Itt senki nem gondolkodik. Popo királyának gondolkodása is inkább csak agytekervényeinek, idegpályáinak görcsös és terméketlen feszülése, nem gondolatok születése.

Leonce és Léna sem tudják széttörni a kereteket, de még annyi erejük sincs, hogy repedést ejthessenek rajtuk. Az udvar formája, ahogyan a rendezés választott nyelve sem vált egy pillanatra sem. Pedig – születik a lázadás gondolata a nézőben – milyen izgalmas lenne a kilépés belőle! Ha egy jelenet erejéig átválthatnának egy másik kódrendszerre, egy másik színházi nyelvre! Hisz talán van rá lehetőség: az egymásra találás jelenetében a néző kíváncsian várja, hogy megtörik-e a burok, kiszakadunk-e ezekre a pillanatokra a keretből. Nem. Mással ajándékoznak meg minket: a szép helyett groteszk, és groteszkségében szép (és ezzel a legmulatságosabb) jelenet is a szabályok szerint működik. Leonce és Léna soha nem látják és nem érintik egymást, csak a másikat jelentő tárgyakat (Lena virágkoszorúja az emlegetett természet maradéka, Leonce távcsöve állandóan keres, de nem talál). Pózaikon, hangsúlyaikon a szerelmes szavak tartalma sem változtat. Talán egy leheletnyit: itt egyszer a test és arc-maszk burka alatt mintha megrándulna minden belső szerv. A maszk nincs ránőve az arc bőrére, elválik róla, de mégsem tépődik le, csak lötyög: alóla nem látszik ki az igazi arc, csak a hang és a hangsúlyok jelzik nem csak az iróniát, de a szenvedést: mintha valaki belül ki akarna törni ebből a testből, végkimerülésig és végső kétségbeesésig feszegeti, de nem megy.

Nem elég a szerelem semmire sem. Nem is létezik szerelem? Marad hát az üres forma, a maszk alatti maszk. Az előadás végén a fájdalmasan lineáris folyamat elérkezik végpontjához: a két bábba börtönzött élő valóban élettelen bábbá válik. A lázadás gondolata is leverve. A költészet megfojtatik a szorító keretek által.

Georg Büchner: Leonce és Léna

Kolozsvári Állami Magyar Színház

Lator László és Thurzó Gábor fordításainak felhasználásával

Díszlet, jelmez: Carmencita Brojboiu

Zene: Vasile Şirli

Koreográfus: Florin Fieroiu

Dramaturg: Visky András

A rendező munkatársa: Albu István

Rendező: Tompa Gábor

Szereplők: Váta Loránd, Bodolai Balázs, Györgyjakab Enikő, Viola Gábor, Kató Emőke, Varga Csilla, Bíró József, Orbán Attila, Keresztes Sándor, Sinkó Ferenc, Szűcs Ervin, Salat Lehel, Laczkó Vass Róbert, Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Kántor Melinda