Mi van velünk?

- Meglepődtél, hogy a Petuskit meghívták a POSZT-ra?

- Hát meg.

- Miért?

- Végül is alternatív körülmények között létrejött előadások ritkán kerülnek be a válogatásba. Aztán meglepő közel harminc év után hirtelen Ascher Tamás vagy Mohácsi János hatalmas színházi gépezetet mozgató, monumentális rendezéseinek társaságában szerepelni egy háromszereplős kamaradarabbal a versenyprogramban. A POSZT az ország legrangosabb színházi eseménye, még sohasem szerepeltem a versenyprogramban, és eszembe sem jutott, hogy idekeveredhetek. Úgyhogy ez tök jó!

- Mondod: alternatív körülmények között jött létre az előadás. Ez a te esetedben pontosan mit jelent?

- Sokkal több munkát, és személyességet. Mindenben, amit írtam, rendeztem, mindig személyes próbáltam lenni. Hiteles. A Petuski a Pokoli kamaradarabok első része. Valamilyen pokoli tortúra köré szerveződnek ezek a történetek. A Petuski az alkohol problémájáról szól, a következő darab középpontjában a színházcsinálás gyötrelmei állnak , a harmadik rész pedig a párkapcsolatok bonyodalmairól fog szólni. Ám mindhárom kamaradarab főhősében tökéletesen megtalálom magamat. A létezés pokoli, kilátástalan kálváriája, amiben ezek a szereplők vergődnek, tökéletesen az én életem.

- Tehát ez a személyesség az alternatív körülmények között létrejött előadások legfőbb jellemzője?

- Azt hiszem. Amikor egy előadást rendezek, abban több funkcióban is részt veszek. Ez borzasztó megterhelő egyfelől, másfelől szeretem is. Így minden szögről tudom, hogy miért van ott, ahol van. Minden részlet a sajátom lesz.

- A szöveget is te raktad össze?

- Igen. A saját szám íze szerint alakíthattam a szöveget. Mindent úgy, ahogy azt én a leghitelesebben tudom elmondani. És végül ezt senki sem tudhatja nálam jobban. Tulajdonképpen a Petuski az első rendezésem, ami nem saját írás, hanem adaptáció. Jerofejev kisregényét alkalmaztam színpadra.

- És mi tetszett a könyvben, ami miatt úgy gondoltad, hogy előadást kell belőle csinálnod? Ami miatt ezt a szöveget mint egy személyes látomást színpadon is el akartad mondani?

- Az foglalkoztatott elsősorban, ahogy ez az ember látja a világot, ahogy magát látja benne. Minden olyan lesújtó, és mégis annyi szeretettel és öniróniával beszél róla. Ahogy bánnak és elbánnak vele. Illetve az, hogy senki nem kezd semmit a problémáival. Olyan magányos, annyira egyedül van, olyan szomorú. Olyan, mintha nem is lenne senkije. Mintha csak a képzeletében utazna a szeretteihez, akik lehet, hogy csak a fejében léteznek. Annyira megható, annyira szép ez a történet, miközben egy borzalmas alkoholistáról szól. Aztán az is tetszett, hogy nincs válasz a könyvben arra, hogy mindezért kit ítéljünk el: a világot, a társadalmat vagy ezt az embert személy szerint. Hogy ki a felelős azért, hogy így kell élni. Mindig izgalmas lezáratlan kérdésekkel foglalkozni, amire nincsenek egyértelmű válaszok. Mindemellett elképesztően humoros szövegek vannak a kisregényben. De végig nagy kérdőjel volt számomra, hogy ezt hogy lehet színpadon úgy megcsinálni, hogy ne maradjon epikus, hogy átélhető, eljátszható legyen. Hogy lehet a színpad nyelvére lefordítani. Van benne néhány jelenet, amit én írtam a regényben leírt motívumok alapján. Például a seremetyevinói jelenet. Illetve bekerült két jelenet összehúzva, átvariálva Jerofejev tudomásom szerint egyetlen darabjából, a Walpurgis éjből.

Forrás: poszt.com

- Gondolom, az is motivált a „darabválasztásnál", hogy a magad számára izgalmas szerepet találtál az anyagban.  

- Valóban fontos, hogy egész egyszerűen tudok azonosulni ennek az embernek a sorsával. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekem is alkoholproblémáim vannak. De remélem, hogy nem is erről szól az előadás. Ez csak ürügy, hogy arról beszéljünk, hogy mi van velünk. Sokszor érzem én is azt, hogy olyan reménytelen, kilátástalan helyzetben vagyok, mint a főszereplő. Csinálom, csinálom, de sose jutok ötről a hatra.

- Mikor éreznéd a színház területén azt, hogy ötről a hatra jutsz?

- Nem tudom... Az elmúlt másfél évben tíz bemutatóm volt, ami azt jelenti, hogy reggel 10-től este 10-ig szabadnap nélkül dolgozom: próbálok, játszom... és most valahogy az az érzésem, hogy ha csak otthon ülnék, akkor is pont ugyanitt tartanék. Hogy valamit nem tudok kifizetni vagy befizetni. Mi értelme van ennek?

- Visszatérve a regényre: az nem jutott eszedbe, hogy monodrámát csinálj belőle? Mert amit most látunk a színpadon, tulajdonképpen az is egy nagymonológ. Hogy került bele az előadásba a két lány?

- Monodráma? Engem nem érdekel ez a műfaj. Bár láttam monodrámákat, amelyek egyáltalán nem voltak unalmasak, de számomra fontos a színpadon a kapcsolat, az összjáték. Ahogy adunk, kapunk, reagálunk egymásra. E nélkül nem tudom elképzelni a színészi játékot. Ha egyszerűen elmondom a szöveget - bármilyen jól megszerkesztett formában is -, az még számomra nem színház. Tehát mindenképpen többszereplős színházi formát kerestem. De ahogy a tárgyakból is igyekszem csak a legszükségesebbeket használni, ugyanúgy a szereplők számát is megpróbáltam minimalizálni. És akkor valahogy jött ez az ötlet, hogy az összes szereplőt az angyalok játsszák, amitől az ő szerepük is sokkal összetettebb, színesebb lett.

- Mondtad, hogy tulajdonképpen te találtad ki a díszletet is, ami egyrészt izgalmas átváltozásra képes: a vasúti kupéból kocsmapult lesz. Ugyanakkor az előadás végén üvegekből fölépül a Kreml.

- Az első képem az volt az előadás teréről, hogy üvegekből fog állni. Persze éreztem, hogy ez közhely: alkoholról szól az előadás és üvegekből áll a díszlet - marha nagy ötlet! De ezzel együtt nem hagyott nyugodni a kép. Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehet ehhez a vonaton játszódó történethez egy olyan szerkezetet kitalálni, ami egy vonatkupé képét is adja, ugyanakkor kocsmapultként is használható. Ebből jött az igény, hogy egy-egy mozdulattal lehessen valami új helyszínt létrehozni. Hogy ennek az alkoholmámoros főhősnek a vízióját, illetve ezek bakugrásait egy-egy mozdulattal, egy pillanat alatt lehessen követni. A Kreml képe pedig egyik éjszaka jutott eszembe, amikor fúrtam-faragtam a díszletet itt bent a Stúdió „K"-ban. A Kremlt hagytam a végére, mert iszonyú sokat rágódtam rajta, nem tudtam elképzelni... Úgy gondoltam az elején, hogy az üvegekből az előadás folyamán az angyalok építgetnek fel majd egy ilyen építményt, ami a végén egyszer csak felragyog. De technikailag ez valahogy kivitelezhetetlennek bizonyult, meg aztán az angyaloknak szereplőként rengeteg dolguk volt, nem nagyon fért a jelenetekbe ez az üvegépítés is. És akkor valamikor hajnali négykor egyszer csak bevillant ez a harangzúgás és a magasba emelkedő üvegek képe, és ezt meg is csináltam a reggeli próbakezdésig.

Forrás: poszt.com

- Akkor ez egy kézműves előadás: fúrtál, faragtál, szöveget ragasztottál.

- Azért, mert ez egy háromszereplős történet. Ha mondjuk egy húsz szereplős előadást rendeznék, akkor már nem biztos, hogy fúrnék-faragnék is. Másrészt valahogy szükségem van arra, hogy ha mondjuk kell egy kávéscsésze az előadáshoz, akkor azt én keressem meg, én válasszam ki. Ettől ez a tárgy is személyessé válik, illetve hozzám nő. Sok kávéscsészét megnézek, és tudom, hogy miért pont ez kerül be a darabba. Nem az történik, hogy valaki lerakja elém, hogy tessék: játsszál ezzel a tárggyal vagy éljél ebben a díszletben! Ez egy másik módszer. Ezt is be tudja lakni az ember, idővel megszereti, a sajátjává teszi... Persze. Hát nem tudom. Ez valahogy így alakult. Gyanítom, hogy ez is az alternatív létformából következik, hisz itt megszoktuk, hogy mindenkinek többféle feladatot kell ellátnia, a szűkös anyagi lehetőségek megkövetelik, hogy szűkítsük az adott produkcióban közreműködők körét.

- A többféle feladat közül nekem az a legfurcsább, hogy miközben eljátszod ennek az előadásnak az abszolút főszerepét, te magad vagy az előadás rendezője is. Nem hiányzott egy külső szem?

- Egy darabig nem. Valahogy láttam belülről is. Megpróbáltam annyira felkészülni a próbákra, hogy ez a kettős szerep ne jelentsen gondot. Megpróbáltam mindent előre eltervezni, azt meg újragondolni, ami próba közben borult. Illetve a partnereim is sokat segítettek. Aztán a főpróbahéten minden estére hívtam valakit, tapasztalt dramaturgot, rendezőt, akik nagyon sok hasznos tanácsot adtak. Tulajdonképpen ezekből szinte mindent megfogadtam. Megpróbáltam korrigálni a hibákat, illetve az ötleteket beépíteni az előadásba.

- Tehát még sokat fejlődött a főpróbahéten az előadás.

- Igen. Rengeteget. Senki sem hozhat létre egyedül egy előadást, nem lehet mindennel számolni, mindenre gondolni. Egy jó előadás mindig sok ember kreatív csapatmunkájából születik. A színészek is számos ötlettel, észrevétellel segítették a munkát. Végül, de nem utolsó sorban Fodor Tamás is sokat segített. Egyrészt ő lehetőséget ad, hogy mások is rendezzenek a Stúdió „K"-ban, és szabad kezet ad, nem erőszakol senkit, semmiféle művészeti irányba, ugyanakkor pusztán az a tudat, hogy az ő színházában születik az előadás, óriási nyomást gyakorol az emberre. Nagyon nehéz az elvárásainak megfelelni. Hogy egy előadásnak pontos üzenete legyen, szóljon valamiről, hogy megérintse a mai embereket, hogy személyes legyen, hogy a szereplők hitelesítsék, amit csinálnak, hogy eredeti legyen, hogy meglepő. Természetesen ő is megnézte a főpróbahéten a Petuskit. Igyekeztünk minden tanácsot megfogadni és beépíteni az előadásba. Jött Gigor Attila filmrendező. Ő húzási javaslatokkal állt elő, amit javasolt kivettük, így még feszesebb lett az anyag. Sok apróságtól sokat fejlődött még a főpróbahéten az előadás. Egyébként mindenkinek nagyon tetszett, aki előzetesen megnézte, mindenki nagyon lelkesült volt és bizakodó.

Tamási Zoltán a POSZT-on - Forrás: poszt.com 

- É nem is csalódtak. Mondhatjuk, hogy ez egy sikeres előadás.

- Kopogjuk le, de így van. Teltházakkal ment ebben az évadban itt a Stúdió „K"-ban, meghívták a POSZT-ra, ami bámulatos. A Stúdió „K" Színház még sohasem szerepelt az országos színházi találkozón. Nemrég derült ki, hogy meghívták a Petuskit az Alternatív Színházi Szemlére is Debrecenbe, illetve néhány napja tudjuk, hogy a Vidor fesztiválra is megyünk vele Nyíregyházára.

- És jó kritikák is jelentek meg róla.

- Ez megint csak elképesztő, hogy szinte minden szakorgánum megnyilvánult a Petuskival kapcsolatban. Persze voltak fanyalgóbb megnyilvánulások is, de többnyire szuper kritikákat kaptunk, hihetetlen, hogy mi minden nagyszerűséget írtak róla.

- Ugyanakkor szerintem a POSZT-os szereplés is felhívta a figyelmet egy alternatív körülmények között született előadásra. Nem vágyódtál még ebből a közegből - ahol nehéz ötről a hatra jutni - a kőszínházakba, amelyek mégiscsak jobban a figyelem középpontjában állnak?

- Dolgoztam három évig Szolnokon. Leggyakrabban elég lélekölő egy vidéki színház működése, és néhány kivételezett helyzetben lévő színésztől eltekintve borzasztó kiszolgáltatott az ember. A kőszínházakban olyan hatalmas gépezet működik, hogy épp az a személyesség, személyes kötődés veszik ki az előadásokból, amit én alapvetőnek tartok. Játszottam nemrég a Nemzetiben. Volt ott nekem egy kellékem, egy kallantyú, amiről azt éreztem, hogy szívesen megfúrnám magamnak, szívesen hoznék akkora csavart, amekkora nekem ideális lenne. Semmi probléma. De a Nemzetiben? Minek, hiszen ott vannak a kellékesek. Ám előttem ismeretlen okok miatt, valahogy nem sikerült elérnem, hogy a csavar problémám megoldódjon. Nem tudták úgy megcsinálni, hogy ne kínlódjak az összes előadásban, amikor az egyik jelenetben egy pillanat alatt fel kellett csavarnom a kallantyút. Kínlódtam ezzel a hülye csavarral, mert ebben a borzasztó gépezetben valahogy elvesztek a pontos információk, az okok és a miértek, hogy nem egy hatos, hanem egy nyolcas csavarra lett volna szükségem és egy nagyobb lyukra. Egy nagy gépezetben egy kicsi alkatrész az a csavar. Megértem, hogy aki egy 30 szereplős 4 órás előadást rendez, nem fog épp egy nyolcas csavar problémán leragadni. Ez világos. Így hát egy idő után én is legyintettem, és azt mondtam: nem akarom föltartani ezt a hatalmas gépezetet egy ilyen pitiáner problémával, tehát kínlódtam tovább minden előadáson a csavarral.