Röhögni a reménytelenségen

Székely Csaba darabjának, a Bányavirágnak messze nagyobb a vállalása, mint az előző nap jogos sikert arató Francia rúdugrásnak. A Bányavirág szövegei nem azért humorosak, mert valóban jó az, ha egy nézőtér egyöntetűen könnyesre röhögi magát, hanem azért, mert egy világ bonyolultságáról, blaszfémiáiról, kicsinyességéről és erejéről a humorral lehet valamit elmondani.

Bányavirág (Kaszás Gergő)

A Bányavirág írása közben a szerző – a saját vallomása szerint – arra a szomorú tényre kereste a magyarázatot, hogy miért kétszer akkora az öngyilkosságok száma a székelyek között, mint a romániai országos átlag. „Így élünk mi itten. Éldegélünk” – mondja a darab főszereplője, Iván (Kaszás Gergő) az utolsó monológjában (ami valójában egy tévériport, és fel is veszi hozzá a székely harisnyát is, de szerencsére énekelnie nem kell). Leginkább erről szól Székely Csaba darabja, hogy miképp is élnek itt az emberek, egy isten háta mögötti bányászfaluban, ahol már rég bezárt a bánya, és lassan mindent felemészt a lassú reménytelenség. A darab nagy erénye, hogy minderről szellemesen, sok humorral, vonzóan groteszk színekkel, sok-sok emberséggel beszél.

„A Bányavirág két hét alatt született egy workshop keretén belül. Nekünk, szerzőknek az volt a feladatunk, hogy egy klasszikus drámából kiindulva hozzunk létre valami újat. Én Csehov Ványa bácsijára írtam a Bányavirágot, de fontos ihletforrás volt Martin McDonagh Vaknyugat című drámája is” – mondta Székely Csaba egy interjúban. Az olvasónak és a nézőnek Csehov és McDonagh mellett Synge is eszébe juthat a Bányavirágról, mert Székely Csaba ugyanolyan illúziómentesen, mindenféle fölösleges pátosz és önáltatás nélkül ír a székelyek világáról, mint ahogy például A nyugati világ bajnoka is szól az ír parasztokról.

Bányavirág (Széles László, Kaszás Gergő)

A Ványa bácsival nemcsak az köti össze a Bányavirágot, hogy egy mozdulatlan, tétova világot ábrázol, hanem több más ismerős Csehov-motívumot is a maga groteszk észjárásával gondol tovább Székely Csaba. Például Iván, aki sok mindenben Ványa bácsira, azaz Vojnyickijre emlékeztet, itt is ellopott egy ampulla morfiumot az Asztrov doktorra emlékeztető orvostól, Mihálytól (Széles László). De itt nem azért, hogy az öngyilkossággal kacérkodjon, hanem azért, hogy eltegye láb alól a macskát, amely halálra idegesítette az apját. A groteszk történetnek azonban morbid a befejezése: Iván anyja bánatában öngyilkosságot követett el (majd a temetőbe szállítás közben még az árokba is beleborították, mert az ügyefogyott, de mindig vigyorgó szomszéd, Illés – Tóth József – elkiáltotta magát, hogy mozog a koporsó – de ezt a fordulatot már inkább McDonagh ihlette).

Csehovra emlékeztet az is, hogy sok apró, ki nem bontott, végig nem beszélt szerelmi történet is lapul az életképek hátterében. Például lassan derül ki, hogy Ilonka (Bozó Andrea), Iván féltestvére – akinek szintén öngyilkos lett a férje – vonzódik az orvos iránt, és bizony Mihálynak sem közömbös az asszony, csak épp neki családja van. Az is lassan derül ki, hogy a szomszéd Irma (Vári Éva) azért hozza folyton a befőtteket Iván beteg apjának, mert valójában szerelmes Ivánba, de ezt igazán csak Irma férje, Illés érti meg, aki fel is köti magát a padláson, hogy ne álljon a boldogságuk útjába, no meg azért, mert rákos, és nem kívánja azt, hogy a felesége ápolja őt tehetetlenségében. Iván csak akkor vallja be a barátjának, Mihálynak, hogy ő is szereti Irmát, amikor már késő, a férje temetése után az asszony elköltözik a faluból.

Bányavirág (Tóth József, Kaszás Gergő)

Székely Csaba Bányavirága az utóbbi évek egyik legsikeresebb új darabja. A tavalyi Nyílt Fórumon elnyerte a legjobb drámának járó Vilmos-díjat, ugyanebben az évben a 31 éves szerző megkapta a Szép Ernő jutalmat, mint legígéretesebb pályakezdő. Az idén a legjobb új magyar dráma díjára jelölték a színikritikusok. Rendkívül sikeres a darab Sebestyén Aba rendezte marosvásárhelyi ősbemutatója is, amely idén megnyerte a Pécsi Országos Színházi Találkozót, a főszereplői színészi díjakat kaptak, és a színikritikusok több kategóriában jelölték díjra a produkciót.

Ennek a rendkívül sikeres előadásnak az árnyékában talán kevesebb figyelmet kapott a darab néhány hónappal későbbi budapesti bemutatója, ami most a VIDORon vendégszerepelt. A Pinceszínház Csizmadia Tibor rendezte előadása teljesen másként közelít a műhöz, mint az erdélyi változat. Itt nyílván kevesebb a helyi szín és sokkal több az általánosabb összefüggés. De az előadás is remek darabnak mutatja Székely Csaba művét, és nagyszerű játéklehetőségeket teremt a színészek számára is.

Bányavirág (Bozó Andrea, Kaszás Gergő, Széles László)

Talán a két előadás közötti legnagyobb különbség az, hogy a Pinceszínház előadásában nagyon kevés olyan gesztus van, amely a szereplők közötti elementáris emberi összetartozásról beszél, amit Székely Csaba szövege és Sebestyén Aba rendezése adottságnak tételez fel.

A Bányavirág szereplői nem azért társalognak humorosan, mert ezt egy külső hallgató végtelenül humornak találhatja, hanem azért, mert ebben mégis csak egy közösség szólal meg. Itt az emberek úgy beszélnek egymással, hogy abból rendszerint valamiféle tréfa kerekedik ki. Ez egy közös nyelvet, egy közös gondolkodásmódot, végső soron azonos világszemléletet tételez fel. Ez nem azt jelenti, hogy ezek az emberek feltétlenül szeretik egymást, hanem azt, hogy végtelenül egymásra vannak utalva egy közös sors együttes elviselésében. A humor így valamiféle életfilozófia a számukra.

Ez azért különösen fontos, mert verbálisan elég sok agresszív kijelentés hangzik el a szövegekben. De akár az egymással szembeni számonkérésekben is – például, amikor Iván azt kezdi firtatni, hogy Illés miféle hülyeségeket beszélt az anyja temetésén –, akkor ezzel a sok ostoba, mulatságos, néhol kínos történettel mégis csak az együvé tartozás érzetét tartják életben. Ami az élet elviseléséhez is valamiféle lehetőséget kínál.

Bányavirág (Kaszás Gergő, Vári Éva)

A Pinceszínház előadása azonban nem sugallja ezt az érzést. Egyrészt azért sem, mert az a potenciális pár (Iván és Irma), akik egymásra találhatnának, azok nem alkothatnak párt, hiszen életkorban nem illenek össze. (Ezen Vándor Éva tényleg nagyszerű színészi játéka sem tudja túlemelni a nézőket.) Ugyanakkor a Kaszás Gergő játszotta Ivánnak semmiféle kapcsolata nincs a környezetével, sem az emberekkel, sem a tárgyakkal. (Ez azért feltűnő, mert a marosvásárhelyi Iván, folyton tesz-vesz, állandóan van valami dolga.) Kaszás Ivánja csupán egy kiálló szálka a világ ujjából, egy fájdalmas tüske a világ körme alatt. Az ő történetének tényleg csak az lehet a vége, amit Mihály, az orvos mond neki elmenőben: menj, és kösd föl magad.

Amíg a Kamaraszínházban az utóbbi évek legsikeresebb magyar drámája van műsoron, addig a nagyszínpadon az elmúlt évtized legsikeresebb magyar drámáját játsszák. Egressy Zoltán 1997-ben írt darabját a Katona József Színház ősbemutatója óta 14 előadásban játszották magyar színpadokon az elmúlt 15 évben. E tekintetben aligha van vetélytársa a Portugálnak. A VIDORon a darab legutóbbi, idén tavasszal Tatabányán bemutatott előadása szerepelt.

Portugál (Lux Ádám, Végh Péter)

Érdekes módon a Portugál kapcsán is leginkább Csehov emlegethető. Úgy indul, mint egy Csehovon iskolázott atmoszféra-darab. Egy világvégi magyar falu, Irgács kocsmájában üldögélnek a törzsvendégek. Alig történik köztük valami: a Fradit várják hírverő meccsre, családi perpatvarokról, helyi stiklikről beszélgetnek – úgy, hogy minden szavukból nyilvánvaló, nem sokat értenek a világból. A mosolyogtatóan zagyva, bájosan buta dialógusok némileg abszurddá színezik az alaphelyzetet. Több olyan szereplő is törzsvendégként jár a kocsmába, aki sajátos színt képvisel ebben a provinciális világban, de a szerepük csupán annyi, hogy egy furcsa karaktert vagy egy groteszk helyzetet fölvillantsanak. (Ilyen a szinte már a kocsmában lakó, folyton tökrészeg Sátán – Végh Péter–, a lányáért aggódó Kocsmáros – Janik László –, a nyáron is a mamája által kötött sálakban járó plébános – Honti György.)

A történet valójában akkor kezdődik, amikor egy ismeretlen fiú (Pál András) téved be a kocsmába. Nem tudni, hogy honnan jön és hova tart. Még neve sincs. (A kocsmároslány, Masni – Fridrik Noémi – kereszteli el Becének, mert – hiába kérleli a fiú – hirtelenjében nem tud jobb becenevet választani neki.) A titokzatosságot növeli, hogy a falu elcsapott rendőre, Retek (Egyed Attila) azonnal biciklilopással vádolja meg Becét, de a nyomozás gyorsan lezárul: a kárvallottaknak valójában nem is volt kerékpárjuk.

Portugál (Egyed Attila, Pál András)

Ezután egy sajátos háromszögtörténet kezdődik: Retek, miután hiába ácsingózik a kocsmároslányért, fenyegetőzni kezd, amint észreveszi, hogy valami szerelemféle kezd kialakulni Masni és Bece között. A leszámolás azonban elodázódik (Retek csak tehetetlenkedik a tóparton, bosszúvágyát leginkább abban éli ki, hogy ellopja Bece nadrágját). Aztán a helyzet váratlanul átbillen egy sajátos négyszögbe: megérkezik a faluba a fiú felesége (Major Melinda), hogy hazavigye elkóborolt férjeurát. Látunk egy kiborulós, kipakolós nagyjelenetet, amelyet nem készít ugyan elő a darab, de aztán a lehető leggyorsabban meg nem történtté is tesz: a feleség váratlan felbukkanása és gyors eltűnése nem befolyásolja a háromszögtörténetet, csak késlelteti kibontakozását. Arra viszont jó, hogy szociológiai dimenziókat adjon Bece elvágyódásának. A fiú ugyanis folyton arról beszél, hogy Portugáliába indult (ami a falusiak értetlenkedése következtében inkább mesebeli, irreális helyszínnek tűnik, mint valóságos országnak). Most viszont kiderül, hogy csak a vállalkozó após által felkínált jólét elől menekül, miközben megalapozatlan, távlattalan szerelmi kalandokba próbálja átmenteni a szabadság illúzióját. De eszébe sem jut, hogy Masnit magával hívja az álmaiba, így amikor a kocsmáros végre elérkezettnek látja az időt, hogy összeboronálja a fiatalokat, Bece gyorsan visszamenekül a fővárosba. Reteket azonban már nem lehet visszatartani, az önvédelmi passzusra hivatkozva előzetes megbocsátást kér a paptól, aztán belevágja kését – no nem Becébe, hanem Bittnerbe, Sátán egykori feleségének élettársába, aki állítólag veri a gyerekét. („Verte?” – kérdez vissza később Sátán, miután mindenki rá hivatkozva terjesztett a hírt.)

Itt véget is érhetne a darab. Retek börtönbe kerül, Bece visszamegy Pestre, a kocsmároslány még sírdogál egy darabig, a pap még elmond egy visszafogott példabeszédet a részvétről, a kocsmáros is tesz-vesz, meg beszél is valamit, hogy ne érezze magát annyira fölöslegesnek. Ennek az előadásnak ezzel a groteszkké hangolt Csehov-zárlattal kéne befejeződni.

Portugál (Fridrik Noémi, Pál András)

Hargitai Iván tatabányai rendezése ugyanis jól láthatóan ismét a drámát, a tragikomédiát próbálta kibontani a darabból, amelyet a legtöbb előadás inkább humoros életképsorozatként értelmezett. Két megoldás azonban ellentmond a rendezői szándéknak. Egyrészt az, hogy ez az előadás is elfogadja azt a darabzárlatot, amelyet valójában az ősbemutatót rendező Lukáts Andor íratott a szerzővel. Ebben Csipesz (Lux Ádám) visszatér a városból az Asszonyhoz (Bacskó Tünde), és a beígért „bitbull” helyett egy „emeletes talpú” cipővel ajándékozza meg nejét, akit ki is küld azonnal a kocsma elé, hadd lássák a falusiak, mit hozott neki az ura. Nem lenne semmi baj ezzel a groteszk befejezéssel, ha nem ütné agyon a két jelenettel korábban teremtett hangulatot: Csipesz – miután egy életet végig viszolygott az örökké kapatos, zavarodottan fecserésző felesége mellett, a falusi búcsú napján végre rászánja magát, hogy elhagyja a nőt. Hadovál a bőröndről, hogy minek hozta magával a céllövöldébe, hisz véletlenül indulhatnának is vonatok: de érezzük, arról van szó, hogy nem meri az asszony szemébe mondani, nem tudja tovább elviselni őt. Sokat sejtető, bizarr, visszafogott helyzet ez, amit aztán tönkrevág a befejezés.

Ráadásul az Asszonyt mankókkal tébláboló, nevetséges alaknak ábrázolja a rendező. Így eltűnnek a figura tragikomikus színei, ugyanakkor nem tűnik igazán jó ízlésűnek az így kibontakozó humor.

Portugál (Fridrik Noémi, Bacskó Tünde)

A retró filmszemle következő bemutatójaként a főtéren vetített Legényanya (Schwajda György művének Garas Dezső rendezte filmváltozata) egy más vidék és egy másik korszak reménytelenségről szól. Ez az 1989-es film a múltról akar valamit mondani. Meg arról, hogy szükség van-e a csodára egy olyan világban, ahol mindenki hülye. Józsi, a legényanya kis pöttöm Babszem Jankót szül, sapkában, mentében, tarisznyával. Sokat látott anyja, Józsi küldi, hogy menjen el, mert itt nincs szükség rá. Közben megérkezik Rátótra az Elnöki Tanács levele, amelyben a világ első legényanyájaként ismerik el Józsit. Ám amikor Józsi kiböki, hogy „elment” a gyerek, akkor a falu megkövezi.

A Vojasa koncertje

A filmetítés előtt a cigány zenét játszó Vojasa koncertjét élvezhettük a főtéren. Az autentikus cigányzenét anyanyelvükként ismerő zenészek bátran ötvözik azt más ritmusokkal,  hangzásokkal. A Vojasa legfőképpen a délszláv népzenét, a görögös és a szerb ritmusokat kapcsolja össze a cigány zenével, de van olyan szám, ami metalos hangzásba megy át. Ezúttal szellősebbek voltak a főtéri padsorok, de csak azért, mert a közönség egy része elöl táncolt a remek ritmusokra.