A társadalmi érzékenység állandóan jelen van a Katona József Színház művészszínházi programjában. Ez hol közvetlenül jelenik meg (mint a Cigányokban vagy A mizantrópban), hol áttételesebben (mint a Woyzeckben vagy a Dilettánsokban), máskor meg a személyes emlékezés krónikás hangján szólal meg, mint az egyik idei első bemutatóban, A mi osztályunkban vagy a fontos tavalyi bemutatóban, a Nordostban.
És felgördül a bársonyfüggöny (a színházi előadás kezdetét veszi), és mögötte semmi, csak egy másik bársonyfüggöny. És felgördül a második bársonyfüggöny, és mögötte egy újabb bársonyfüggöny – meg egy unott fejű, „nem tudtok újat mondani nekem, kispofáim” maszkú király kezében jogarral és országalmával.
Ez a Bánk bán nem az a Bánk bán. Nem a nyelv, a történelem, az ország vagy a mitológia mélyét megmutatni vágyó, dohos múzeumi tárló, hanem friss, üde, recepciótörténeti reflexiókkal tűzdelt kortárs bemutatvány.
Ennyire mélynek, ennyire emberinek még sosem láttam A vágy villamosát, mint most a Radnóti Színházban. Az előadást rendező Zsótér Sándor legfőbb törekvése az volt, hogy lehántsa a Tennesse Williams-darabhoz tapadt érzelmes mázat, és bevilágítson a műben megjelenő emberi sorsok mélyére. Ebben remek színészek voltak a segítségére, legfőképpen a Blanche szerepét játszó Kováts Adél.
A Znamenák István rendezte produkciót egyfajta kettősség jellemzi: egyrészt számtalan eredeti, érdekes, jelentést sugalló megoldás van benne, ugyanakkor nem minden részlete egyformán meggyőző. Általánosságban az mondható el róla, hogy azok a pillanatai kevésbé hatásosak, amikor magukra maradnak a szavak, és a sütői érvelés logikáját nem támasztják alá színpadi hatások.