A Schilling Árpád kezdeményezte három napos, társadalmi indíttatású majális – mely Fazekas Bálint és Szuhay Márton 2005-ös, nívódíjas pályázatán alapul – műfajilag igen széles választékot kínált. Műholdvezérlésű, bányászmúltat idéző gyalogtúra, városterápiás szimpózium, óriás falfestmény avatás, színházi akció, közös zsíroskenyér majszolás egyaránt akad műsoron.
A szabadulóművész apológiáját kétségtelenül csak összetett módon lehet megközelíteni. Egyrészt maga a programsorozat majd’ két hónapon keresztül zajlott – változatos helyszíneken és különböző művészek bevonásával, másrészt az alkotások rendkívül erős – bár helyenként némiképp kusza – elméleti közegbe illeszkedtek. E teoretikus hátteret részletesen ismertette a programsorozat honlapja, sőt a weblapot az alkotók egyenesen „sorvezetőnek” szánták, így megkerülhetetlen a vállalkozás elméletibb elemzése.
Néhány szó a Mayenburg-darabok lehetséges olvasatairólMarius von Mayenburg alig harminc éves. Ennek ellenére már valósággal irodalomtörténet-számba megy, ahogyan első írásaival megbotránkoztatta közönségét – mi több, a sorozatgyilkosról szóló, megtörtént esetet feldolgozó legelső, Hermann című darabját éveken át visszautasították a színházak és a kiadók (a forgatókönyvként megírt első változat Romuald Karmaker rendezésében bortányfilm lett). Később Hitchock Psychojának írta meg sajátos parafrázisát. A kritika egy része sokkolónak, taszítónak, patologikusnak minősítette a választott témákat, és a feldolgozás módjáról sem volt pozitívabb véleménye. Pár év – és néhány időközben megírt további darab – múltán (1998-ban) következett a Lángarc, amely már erősen megingatta a Mayenburg-művekben kizárólagosan extrém, patologikus-hatásvadász gesztust felfedező berzenkedőket. Ugyanis ebben a darabban érzékletesebbé válik mindaz, ami a szerzőt méltató ítészek figyelmét kezdettől fogva sem kerülte el: a szélsőséges helyzetek és a szereplők végletes megnyilvánulásai nem a betegesség ábrázolására és nem is (vagy nem elsősorban) az undorkeltésre hivatottak.
Wulf Twiehaus rendező, Volker Thiele díszlettervező, Silvia Albarella jelmeztervező a Krétakör Színház vendégművésze. Berlin és kortárs művészet, Schaubühne és kortárs színház – hatásaiban, szellemiségében nehéz gazdagabb közeget megnevezni. Innen érkeztek. Valamiféle különös gonddal való odafigyelés, a részletek kidolgozottsága, a gondolatvezetés áttetszősége egészen finoman átüt – nemcsak munkájukon, de beszédükön is. Talán ilyen egyszerű (azaz: ennyire nehéz) pontos és mégsem rideg, érzelmekben gazdag és mégsem öntetszelgő, közérthető és egyben több értelmezési lehetőséget kínáló előadást létrehozni.