Apropó Faun

Egy topáz és narancs színekkel ékes este,
amíg reményeink dús visszfénye lett e kép,
vidám színészcsapat rakta ki örömét
csűrötök küszöbén, a víz sodrát követve.
/Stéphane Mallarmé: Színház Valvins-ben
-Somlyó György fordítása - részlet/

Az Egy faun délutánja nyolcvanöt évvel ezelőtti premier-estjének hangulatáról, a darab fogadtatásáról így emlékezik meg 1932-ben Nyizsinszkijné, Pulszky Romola: "A közönség meg sem moccant a koreografikus költemény tizenkét perce alatt, - szinte sóbálvánnyá meredt a meglepetéstől. De amint a függöny legördült, elképzelhetetlen lárma tört ki. Mint a szélvész, úgy száguldott végig a nézőtéren a helyeslés és gáncsolás felszabadult vihara, borzalmas zenebonává növekedve. Még a szomszédja hangját se hallotta senki. A színház még sohasem ért meg ilyen példátlanul vad tapsorkánt és ordítozást. Rodin, aki a színpad melletti egyik páholyban foglalt helyet, felállt és bravót kiáltott. Mások fütyültek. (...) Leírhatatlan volt a káosz. (...) Rodin feljött s könnyekkel szemében ölelte át Nyizsinszkijt. (...) Szergej Pavlovics {Gyagilev} másnap reggel sorra vette a sajtóbírálatokat. Rögtön látta, hogy a Faun csaknem egyhangúan dicséretet kapott, viszont valóságos vita indult meg a balett új, forradalmi formájáról, melyet oly váratlanul vittek a közönség ítélőszéke elé."

1997. december 13-án a Katona József Színházban a Bozsik Yvette Társulat mutatta be az Egy faun délutánját. A darab fogadtatása távolról sem emlékeztetett az előképére, ahogy, - végül is- maga a darab sem erre blazírozott. A koreográfusnő pedig, mintha csak levegőzni ment volna ki az Xtabay hajszálpontosan egy évvel ezelőtti bemutatója után a próbateremből. A Faun egy, - Yma Sumac apropóján megkezdett- utazás következő egysége: itt és most krédóként, Nyizsinszkij-Mallarmé-Debussy története szolgál. A Férfi és a Nő, Vati és Bozsik most Faun és Nimfa. A tánccsináló rendületlenül szövi tovább álmát, írja tovább a jegyzeteit.
"Erotikus vadállatiasság, vaskos szemérmetlenség" Ezek a Figaro című napilap kitételei Nyizsinszkij előadásának másnapján, a nyolcvanöt évvel ezelőtti kritikai tükörben. Bozsik merészen játszik az alaptémával: játékosan, gátak és görcsök nem sújtotta fantáziával foglalja saját, veretes keretébe a korabeli műértőket oly nagyon megosztó, mai szemmel ártatlan játéknak tűnő, néhány fényképet leszámítva dokumentálatlanul maradt darabot. "Ez a Faun nem az a Faun"- utal rá a színlap is. Ez a Faun aktualizál és bozsikisztikus. Ez a Faun "csak" apropó.
Bozsik Yvette új előadása, a Faun klipszerű blokképítmény. A panelek logikai kapcsolata nem mindig érzékelhető: a kötést a szereplők - transformer - személye jelenti, hiszen folyton új és új alakokban bukkannak fel. („Az est szereplői egyfajta panoptikumban jelennek meg”- írja a színlap.) eképpen jut róla eszünkbe - a találkozások színtereinek dinamikus váltakozása miatt - az Xtabay utazós klipmixe.

A nyitóképben karácsonypiros függöny két oldaláról pasztellszínű, áttetsző kombinéban két meglett férfi lejt be a "Csendes éj" falssá torzuló zenéjére: ruházatuk része még: fehér tanga, fehér szárnyacska, mindkét fülükben karika. Rollerféle furcsaságon tolldíszes, cifrasminkes, selyemruhás, lehengerlő díva érkezik: ő is meglett férfi.  A függöny szétszalad, mögötte csillogó, fémszínű, földig érő nylon-boák sűrű függönye. Előttük három gyönyörű lány táncol be, karban. Ők a kórus női szakasza. A férfi szakasz kisvártatva szintén belép: ők is karban vannak, ruhájuk fekete zakó és nadrág és póló. A díva drótkötélen a magasba függesztve, rollerén, átsuhan a színen. A színpad mélyén, a hatok kórusa mögött még szorosan zárva a harmadik mélység: csillogó, váltakozó színekkel bevilágított függönye előtt a kóristák süketnéma jelekkel, finom, megragadó gesztusokkal hívogatnak és vezetnek minket be. Mozdulataik alá egyszerre beúszik Debussy lenyűgöző szerzeménye: a táncosok alázattal kihúzódnak a térből, a függöny megnyílik, és föltárul a színpad harmadik mélysége is: a Faun világa. Khell Zsolt aprólékos, precíz, nemesen historizáló díszletében, a barokk operák dús szcenikáját idéző párás, buja erdőség közepén, egy medve és egy szarvas társaságában ott hever az erdei félisten: ugyanabban a pózban, mint az 1912-es ősbemutatón. Dermesztő ez a hirtelen táruló világ: a híres előadásról megmaradt két tucat felvétel leghíresebbjét látjuk magunk előtt, térben, színesben: a díszletdombbal, melyen eredetileg Nyizsinszkij hevert.

A Bozsik-előadás Faunja ugyanazt a barna, tehénfoltos, testszínű ruhát viseli, hajából tekert kicsi szarvai is a helyükön. A női kórus a Nimfa udvartartásaként érkezik: az összes jelmez (akárcsak a díszlet és a smink) az "eredetit", a Leon Bakszt-félét idézi. A mozdulatokból elég hamar kiderül: nagy pontossággal, szeretettel és tisztelettel készített stílusparódiaként épül be a múltidéző betét az előadásba. A Faun Vati Tamás eddigi legjobban megformált, legtesthezállóbb szerepe azóta, mióta Bozsik Yvette-tel dolgozik. A finom test- és mimikahumor teljes eszköztárát bevető táncos Faunja az első pillanattól kezdve remeklés: az erdei isten itt és most karikírozott, erotomán jelenség. Az őselőadás modorát idézve kitekert testtartásban játszik, mozog végig a táncos: frontálisra préselt, síkba lapított tüskeböki. Kerge, kissé eszelős jelenség, szinte mindenféle magasztos, mitikus szerepkörtől megfosztott, groteszk kobold.

Bozsik Nimfája ugyanígy az eredeti gesztust kiforgatva hajlik groteszkbe. Kettejük gesztusokban gazdag közeledése miatt oly szembetűnő a parodisztikus él: a Nyizsinszkij-koreográfia görög vázakép-világának síkszerűsége itt erőteljes iróniával jelenik meg. (A Nimfa által elhullajtott kendőt a Faun alig bírja felvenni mereven előretartott kézfejekkel, frontálisan tartott vállakkal.) Az erdei istennő mozgása oldottabb, a kórus lányait sem köti gúzsba - nem úgy, mint a Faunt - az eredeti előadás mozgáskoreográfiája: szép, ornamentikus táncuk díszíti a jelenetet. Ennek zárásaként a félistent látjuk, ráfekszik a Nimfa elhullajtott kendőjére, fetisisztaként, kéjenc képpel hágja azt: az élvezet pillanatában egy halacska formájú szökőkút vizet lövell.

Az őseredeti Faunt idéző jelenet végén bezárul a selyemfüggöny. A kerekes objektumra szerkesztett Díva és Szirénjei érkeznek a Pillangókisasszony dallamára, talpig orientális jelmezben, parókában. Tölgyessy Zoltán, Madame Butterfly tátogni kezd az áriára. Vérbeli profit látunk, a Magyarországon működő transzvesztita előadók talán legjobbikát: művészete sokkal több precíz imitációnál, valódi színész, remek eszköztárral - ezért lehet ennyire kompatibilis a Bozsik-féle színházzal.
Különös, álombéli jelenet a színen. UV-fény láthatóvá teszi, mintegy életre kelti a historizáló kulisszákra láthatatlan festékkel felvitt ornamentikák, szimbólumok sokaságát. Misztikus, modern mechanizmus-zene szól, az előtérbe fekete parókában és kosztümben Magusin Anna és fekete garbóban-nadrágban Tokai Tibor érkezik. Kettősük "táncteljesítmény" szempontjából az előadás egyik fénypontja: a sivárságba-kiégésbe züllő férfi-nő kapcsolat mozgásképe. Lomha, majd bábszerű, pörgősebb mozdulataik letargiája elgondolkodtató: a nő kabátja szétnyílik, kivillan vérvörös melltartója. A férfi egyetlen lendülettel végignyalja a nő testét. A háttérbe varázslatos lények érkeznek: Krausz Alíz és Ferencz Szilvia áttetsző nylon-szoknyában oldalaz be, arcukat a nó-színház démonjait idéző, pálcán tartott fekete-fehér maszk takarja. Belépnek mások is: Vati Tamás Faun- patákon, de civil öltönyben, Rajkai Zoltán hatalmas fatalpakon, finoman mozgatott pálcákkal, japános jelmezben, fejdíszben halad lassan a színen(ez a figura az egyik legérdekesebb a darabban). Vislóczky Szabolcs öltönyben, óriási, fehér gólyafejjel érkezik. A két bikaputtó, Szabó Győző és Rafael Dziemidok elegáns feketében lejt. A foszforeszkáló színpadra felejthetetlenül furcsa világot telepített Bozsik, a sziporkázó színpadművész.
Egy másik jelenetben hastáncolni való, fergeteges arab népzene szól. Szép testüket kiemelő bársonyruhában pulzálnak a lányok, a fiúk szemből érkeznek, félmeztelenül, kezükben díszes pávatoll legyezőkkel. A díszlet a hátulról kapott, a textúrán vörösesen áttörő fényben izzik. Senki nem mozdul el: a lányok csábosan hullámzanak, a férfiak térdepelve dobálják, kihívón rázzák magukat. A jelenet buja és szomorú. Ki tudjak, milyen erő által választotta szét a két csoportot. Mintha a kihívás, a csábítás elégséges lenne, kielégülést jelentene a számukra.

Az új jelenetben újból a Díva tűnik fel, hatalmas posztamensen öt méteres, selyemsuhogtató,  szőke hajkoronás szoborként. Gounod Faustjára tátog, majd dekoltázsából avart hint a körülötte álló táncosokra. A zárókép szép és szikár: gesztusokból, minimál-mozdulatokból alig észrevehetően süketnéma jelbeszédre váltanak át a játékosok: mint mikor a hangzavarból egyre jobban kiválik az érthető szöveg. Szemben állnak velünk, és beszélnek valamiről, amit mi nem értünk, mert megadatott, hogy szánkkal és fülünkkel legyünk jelen a kommunikációban. Látunk, és nem értünk, sugalmazza a színpad.  A darab „a férfi-nő, vagy általában a szerelmi viszonyok szétziláltságáról, felbomlásáról, lehetetlenségéről szól”- írja a színlap. Magusin Anna lassan előrelép, a színpad mélységét tagoló két függöny összezáródik mögötte. A táncosnő letérdel és jelel: mozdulatainak valami olyasmi lehet a tartalma, hogy menjünk haza, és álmodjunk szépeket. Szikrázón néz, két tenyerét összezárja, füléhez teszi: rábillenti fejét, és összezárul a legelső nagy, piros függöny is.

A Faunban jó arányérzékkel váltakoznak a show-szerű látványos részletek (ide sorolható többek között a múltidéző Faun-stílusparódia és a Díva jelenetei), valamint a szikár, táncra fókuszált szakaszok. A táncra koncentráló jelenetek homogén háttér elé, már-már monokróm környezetbe helyezettek: itt derül ki, hogy Bozsik Yvette szereplőválogatáskor nem az egyéni karakterre, az emlékezetes megjelenésre helyezte a kizárólagos hangsúlyt: táncos-színészei szakmailag is messzemenőleg megállják helyüket: képességeiket inkább hatásosan visszatartják és finoman adagolják. Mindenki felvillanthatja azt, amit nagyon tud: Tokai Tibor virtuóz néptáncmozdulatai, a kórus három lányának finom, precíz, kimunkált mozdulatai, a prózai színház világából érkezett Rajkai Zoltán, Szabó Győző erőteljes, kifejező arcjátéka mind ezt mutatja. érzékelhető azonban - és ez pont a két színésznél szembetűnő - egyfajta „egységesítő” szándék: Bozsik sikerrel tereli egybe a sokfelől érkezetteket: Szabó és Rajkai kiválóan megállják a helyüket, mint táncosok, a showbizből érkező Tölgyessy remekül idomul a táncszínházhoz, színpadi jelenléte erős és markáns, a néptáncos vonal felől érkezett Tokai szintén remekül vegyül el stílusban, formában Bozsik keze alatt. 

Rendhagyó, különös ez az este: eszközeiben Bozsik ínyernc módjára válogat: egy darabon belül keveri Debussy csodásan hullámzó szerzeményét a vad, fergeteges arab dobzenével, a néptáncmotívumokat a süketnéma jelbeszéddel, az antik kartáncosnőket macsók és/vagy transzvesztiták alakjaival. Minden határ eltűnik, minden összekeveredik. Az őrült kavalkád tetőfokán egyszercsak összezárul a függöny. A darab lezáratlansága korérzet. Az Xtabay-Faun diptichon triptichonná alakulását, a folytatást sejteti.



Egy Faun délutánja
Koreográfia: Bozsik Yvette
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Rendezőasszisztens: Valyuch Annamária
Munkatárs: Bodor Johanna
Fény: Pető József
Előadók: Vati Tamás, Bozsik Yvette, Tölgyesy Zoltán, Szabó Győző, Rafael Dziemidok, Magusin Anna, Krausz Alíz, Ferencz Szilvia, Rajkai Zoltán, Tokai Tibor,  Vislóczky Szabolcs.