A művész hite és halála

Virág Csaba tanár, népművelő, táncos, mozgásművész. 1957-ben született. Ő is (akárcsak Nagy József, Goda Gábor, Uray Péter, Tana Kovács Ágnes, Rókás László, Hudi László, Juhász Anikó) az M. Kecskés András vezette Corpus pantomimműhelyben kezdte pályáját. 1980 óta dolgozott különböző amatőr és profi együttesekkel, illetve készített önálló műsorokat. Sokirányú szakmai képzettséget szerzett. Főbb munkái: Utazás a föld körül nyolcvan nap alatt (Radnóti Miklós Színház) - mozgásrendezés; Sétáló angyal (Artus Mozgásszínház) - rendező, színész; Vaktükör - szóló pantomim műsor; Kékvalcer - táncjelenet; Szarvaskirály (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) – koreográfus; Mechanikus narancs (Budapesti Kamaraszínház) – koreográfus; (A) HA... – kétszemélyes mozgássor - rendező, színész.

– Hallgattam a hozzászólásaidat a szakmai megbeszéléseken, és úgy tűnt nekem, mintha folyton ugyanazt mondtad volna, csendes indulattal: micsoda fesztivál ez?! Úgy hirdetik, mint
valamiféle alternatív találkozót, de semmiféle alternatíva nem fedezhető fel itt. Hisz szerinted
többnyire átlagos és semleges előadások láthatók.

– Az indulat személyes hiba, de ha valami nagyon mélyen érint, akkor nem tudok higgadtan
fogalmazni. Ma már azt hallom mindenről, hogy alternatív. Alternatív színháznak nevezik azt is, ami lefúrt lábú, ami be van cementeződve. Ugyanolyan, mint a hagyományos színház, de
egyszer csak ráfogják, hogy alternatív. Pusztán azért, mert nem az úgynevezett hivatásos vagy
támogatott (vagy hivatalos) keretek között működik. Ettől már alternatív? Szerintem itt teljesen kipróbált, régóta létező, sokszor már le is járt stílusok láthatók. Nem is tudom, minek nevezhetők akkor azok az előadások – szuperalternatívnak vagy neoalternatívnak? –, amelyek valóban vállalják a kísérletezést, valóban arra törekednek, hogy olyan dolgokkal próbálkozzanak, amelyek eddig nem jelentek meg a színpadokon, vagy másképpen voltak jelen. Ezért mondom azt, hogy ez nem alternatív fesztivál. Ez a jó értelemben vett hagyományos amatőr színházak fesztiválja. Nálunk az amatőr jelzőt általában pejoratív árnyalat kíséri. Én nem így használom. Az amatőr nem tévesztendő össze a dilettánssal. Az amatőr az, aki nagy hittel dolgozik. A hite és a lelkesedése erősebb, mint a művészi eszközkészlete, technikai tudása. A profizmus az a választóvonal, amelyen túl ez a hit átváltozik jól és tudatosan használt eszköztárrá, mesterségbeli tudássá. Én ugyan nagyon tisztelem az amatőrök hitét, nagyon tisztelem azt a fantasztikus tisztalelkűséget, ami őket jellemzi. De ezt nem lehet színházként, művészi eredményként értékelni. Amikor az ember valamilyen hivatást művel, akkor a hit mindig alapvetően fontos. Hit nélkül nem lehet színpadra lépni. A cinizmus, a kiégettség előbb-utóbb lehetetlenné is teszi a színpadi létezést. A profinak ugyanúgy van hite, mint az amatőrnek, csak ő tisztában van azzal, hogy a hit nem tartozik senkire, különösen nem a közönségre. A nézőkre az tartozik, hogy a színésznek olyan legyen a színpadi jelenléte, úgy oldja meg a szerepét, olyan tökéletesen játsszon, hogy a közönségnek élményben legyen része, ami esetleg segít tudatosítani valamit, megváltoztat valamit a nézőben. Itt meg sokszor azt láttam, hogy a nagy lélek elsodorja a mondanivalót, elsodorja a színészi eszközöket.

A-Ha (László Zsolt, Virág Csaba)

– Én úgy gondolom, az alternatív szó mindenképpen valamiféle viszonyítást fejez ki. Alternatíva valamihez képest jöhet létre. Szerintem ezek a társulatok – valóban a szakmaiság különböző szintjén – igenis alternatívát igyekeznek képviselni a magyar színház átlagához képest.

– Értem, hogy mire gondolsz. Teljesen nyilvánvaló, hogy használható így is ez a kifejezés. Csak az a baj, hogy itt mindig összekeverednek a fogalmak. Miért nem gondolunk egyet, ha ugyanazt a szót használjuk? Valóban mondhatjuk, hogy az összes itt jelenlévő együttes egyfajta alternatíva a begyöpösödött és bebetonozódott kőszínházi stílusokkal szemben. Ehhez viszonyítva valóban egészen másfajta utat képviselnek. Ebből a szempontból valóban alternatívok. Abból a szempontból viszont, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint tizenöt évvel ezelőtt – érted, tizenöt éve ugyanazt –, rájuk is nyugodtan mondhatjuk, hogy begyepesedtek. Én sok helyen játszottam, sok csoportot végigjártam. Kazinbarcikán is voltam az egyik társulattal, fődíjat is nyertünk. De ugyanezekkel a módszerekkel dolgoztunk, ugyanezt a kritikát kaptuk, a dicséretek is pontosan ugyanúgy hangzottak el, mondjuk, hét évvel ezelőtt, mint ma. He valaki akkor magnóra vette volna, ami elhangzott, most lejátszhatta volna, és a zsűrinek meg sem kellett volna szólalnia. Mert pontosan ugyanazt mondták el majdnem ugyanarról az előadásról hét éve is. Mintha mi sem történt volna közben.

– Az egyik hozzászólásodban erősen bíráltad az egyik előadást, amely a technikai képzés
egyik állomásaként jött létre.

– Nagyon fontos az iskolázottság. Ezt egész egyszerűen nem lehet kikerülni. Alapokat kell
gyűjteni, technikai képzettséget kell szerezni. Aztán el kell felejteni, ha úgy tetszik, meg kell tagadni az egészet. Attól a pillanattól kezdve leszel önmagad, amikor van már annyi erőd és tudásod, hogy megtagadd a mesteredet. De csak akkor tedd meg, ha tudod, hogy miért tagadod meg. Addig a pillanatig, amíg ez nem történik meg, végrehajtó vagy. Dolgozz bár egyedül vagy társulj bárkivel, végrehajtasz egy programot, amit beléd tápláltak, anélkül, hogy tudatosították volna benned, mi az, ami a kezedben van, vagy mi az, amit használsz. Indulatosnak tűnik, amit mondok, de zavar, ha a csoportvezetők, tanárok, mindazok, akik kurzusokat tartanak, nem tudják, milyen borzasztó, hogy kész téglákat adnak át. Kész egységeket, kész kliséket kapnak a tanítványok. Zavar, ha mondjuk, pici kis kecskés andrások tömege jön létre. Ne legyenek pici regős palik, pici somogyi istvánok, akik egy az egyben használják a kapott kliséket, elveszítve ezzel saját egyéniségüket, és becsapva a nézőket. A tehetséges emberben kell, hogy legyen annyi felelősség, hogy ne egy az egyben használja az átvett, megtanult eszközöket. Elengedhetetlenül fontos, hogy a létező kliséket átalakítsák, magukévá formálják, s így mutassák meg önmagukat. Ez az, ami nem történik meg. Egyszerűen nem egyéni a gondolat, nem egyéni az érzés, a megközelítés. Nem érdekes számomra az előadás, ha nem adja azt az élményt, amit minden embertől megkapok, ha igazán megnyílik, és eljut önmagához. Nézem ezeket a csapatokat, mind ugyanabban a stílusban játszanak, és egyikük sem ér semmit. Egész egyszerűen lejárt bennük a dolog. Túl kéne rajta lépniük. El kellene kezdeniük használni a technikát, a módszert. Szerintem politikában, gazdaságban ugyanez a probléma. Kész sémákkal nem megyünk semmire.

– Mintha mindezzel azt is elmondtad volna, miért vagy ,,színházi magánzó", miért nem tartozol egyetlen társulathoz sem.

– Ez valóban furcsa. Az alatt a tizenkét év alatt, amióta színházzal foglalkozom, rengeteg
társulatban fordultam meg, sokféle mestert jártam végig, rengeteg stílust próbáltam ki. Mégis, ha belegondolok, tényleg azt kell mondanom: egymagam vagyok. De mindig találok időlegesen, hosszabb vagy rövidebb időre olyan munkatársakat, akikkel közös alkotásra vagyunk képesek, szellemi találkozásra kerülhet sor köztünk, megtörténik az eszközök, gondolatok cseréje. Rengeteg élmény ért, sokféle tapasztalatot szereztem ez alatt a hosszú idő alatt. Igazából elégedett vagyok ezzel az életmóddal. Nem választottam ezt, csak így alakult. Egyetlen kellemetlen élményem ezzel kapcsolatban, hogy egyszerűen eltűnik a nevem, megszűnök létezni a kritikusok számára, beleolvad a munkám mások tevékenységébe: Artus-produkcióként emlegetik, pedig én rendeztem, vagy egy kőszínház nevéhez kapcsolják, még ha én is csináltam meg az előadást.

A-HA (László Zsolt)

– Mi az az alternatíva, amelyet a te előadásaid képviselnek?

– Én nem várom a művésztől, hogy beszéljen az alkotásáról. Megnézem az előadást, és
pontosan látom, hogy mit csinál. Ha elkezd róla beszélni, mindig úgy érzem – visszaemlékezve a látottakra –, hogy itt egészen másról volt szó. Annak az élménynek, amit az előadástól kaptam, köze nincs ahhoz, amiről az alkotó beszélhet. Miért is lenne köze? Hiszen gondolati, fogalmi síkon végigvinni valamit, az gyökeresen más, mint amikor az alkotó teljes lényével és valójával létrehoz valamiféle művészeti objektumot. Magamról beszélve csak azt tudom elmondani, hogy mi foglalkoztat most. Az (A)HA...-ban a színészi koncentráció kérdése a legfontosabb probléma. Kísérleti ebben az előadásban a dramaturgia is. Félelmetes olyan dolgokat sorba állítani, amelyek nem működhetnek tudatosan. Ugyanez mondható el a színészi magatartásról is. Arra kell tudatosan koncentrálni, hogy tudattalanul cselekedj. Gondold tovább! Ez maga az őrület! Tudatos ember vagy, és azt kell elérned, hogy tudattalanul vigyél végig egy nagyon is tudatosan meghatározott cselekvéssort. Hihetetlenül szenvedünk, de nagyon izgalmas kísérlet ez – játszónak, nézőnek is. Hiszen olyan közvetlenül hat, mint semmi más. Arról beszél, ami mindenkiben működik belül – tudattalanul.

– És hogyan lehet megteremteni az ilyenfajta előadások szellemi közegét, közönségét?

– Nem kell itt semmit megteremteni. Egyszerűen a figyelemnek kellene megváltoznia. Meg ennek a görcsös túlmagyarázásnak kellene megszűnnie. Láthattuk, hogy a barcikai zsűri is
micsoda kínok között próbált olyan dolgokról beszélni, amelyek fogalmilag pontosan nem megmagyarázhatók, nem azonnal megfoghatók. Egyszerűen zavarba esünk, és nem tudjuk elválasztani az ocsút a valódi értéktől. Mert nem szoktuk meg azt, hogy kreatívan viszonyuljunk a dolgokhoz. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy téglákat kapjunk: ezt így és így kell értelmezni, emez meg erről és erről szól. Ez vérlázítóan hibás szemlélet, tudniillik gátolja a befogadást. Egyes színházak is így gondolkodnak: meg kell teremteni a közeget, elő kell készíteni a közönséget. Ilyen megfontolásokból nem jutunk hozzá az ígért fellépési lehetőségekhez. Hidd el, az ég világon semmi nem kell! Ezeket a más formát képviselő előadásokat egyszerűen rá kell ereszteni a nézőre, és a néző gondoljon, amit akar, érezze azt, ami eszébe jut. Nem kell megmagyarázni, hogy mit kell gondolnia. A közönség majd el tudja
dönteni, hogy kell-e neki ez vagy sem.

– Eszerint téged nem zavar, hogy jelenleg nincsen valódi közönsége annak a színháznak, amit csinálsz?

– Dehogynem! Borzasztó így játszani – havonta vagy kéthavonta, rosszabb esetben félévente egyszer. Ez döbbenetes! Nincs meg a másik oldal, nincs meg az ellenőrzés, nem kapom meg a visszajelzést arról, hogy mit végzek. A legeslegfontosabb információkat a közönségtől kapom előadás közben. Pontosan tudom, hogy mi zajlik le, pontosan tudom, hogy hol hibázom, mikor nem találom el a hangot, hol nem találunk egymásra – játszók és nézők. Igen, sajnos, ez van, a másik oldal hiányzik. Szenvedünk tőle, nagyon szenvedünk. Ahogy Rókás Laci fogalmazta: egyszerűen nem hajlandó egy évet iszonyú munkával eltölteni azért, hogy aztán három-négy előadásnyi ember lássa az eredményt. Ez a művész halála. Lehet, hogy innen
származik a türelmetlenségem, hogy még mindig nem találjuk a helyünket.