Bécsi nem bécsi

Az előadás egyik legerőteljesebb elemét tagadhatatlanul maga a helyszín, vagyis a 250 méter magas Donauturm tetején található, 20 perc alatt 360º-ot körbeforduló, s így Bécsnek és környékének teljes panorámáját nyújtó étterem jelenti. A helyszínválasztás ugyanakkor a Made in Austria esetében nem öncélú, hanem szerves egységet alkot az előadás többi elemével: azáltal, hogy Soulimenko a Donauturmban valósította meg produkcióját, egyfelől a bécsiek egyik büszkeségének számító épületet „hozta játékba”, másfelől az osztrák fővárosra nyíló panoráma a témafelvetés univerzális jellegét emeli ki, nem utolsósorban pedig maga a torony az emigránsok körében rendkívül népszerű Donaustadt negyedben áll. E három komponenshez hozzátehetünk egy kevésbé tartalmi, sokkal inkább a torony építészeti adottságaiból fakadó összetevőt is: hasonlóképpen, ahogy az étterem az előadás két órája során párszor körbefordul velünk, úgy haladnak körbe a szereplők is a közönség előtt.

A Donauturm tetején található kilátó-étterembe érkező nézők 12-15 fős csoportokra oszlanak, és helyet foglalnak a panorámaablak mellett kisebb félkörívekbe elrendezett székeken. Bár a székek „befelé”, az étterem „tengelyében” található pult felé néznek, a helyiség köralakjának és a székek elhelyezésének köszönhetően tökéletesen kilátunk az alattunk elterülő városra és környékére. A pult és a mögötte található kiszolgálóhelyiségek blokkja megosztja az amúgy viszonylag nagy alapterületű köralakú termet, így még a mellettünk lévő félkörben ülő nézőket is csak részben látjuk, a távolabbiakat pedig teljes egészében kitakarja a központi tengely.

A rendező hagyja, hogy egy teljes fordulaton keresztül élvezzük a kilátást, mielőtt kezdetét venné az előadás. A pult mögött egy szintetizátoros jelenik meg, aki népszerű osztrák slágereket kezd el játszani (szociológiai közhely, hogy az emigránsok – főleg az alacsonyabban iskolázottak – gyakran hamarabb sajátítják el új hazájuk slágereit, mint nyelvét). A fülbemászó dallamok hangjaira a szereplők körbesétálnak a nézők előtt, majd egyenként megállnak egy-egy csoport előtt, és elkezdenek mesélni nekik. Egyes történeteket németül, másokat angolul (esetleg vegyesen) hallunk. A szereplők „civilek”, nincs előadóművészi múltjuk vagy tapasztalatuk (kivéve a United Sorry társulat Bécsben élő holland színészét), akik beleegyeztek vagy késztetést éreztek arra, hogy élettörténetüket némiképp dramaturgizált és megrendezett formában elmeséljék. Soulimenko hasonlóképpen dolgozott az előadáson, mint a dokumentumszínház műfaját népszerűvé tevő Rimini Protokoll alkotói: hónapokon keresztül interjúkat készített huzamosabb ideje Bécsben élő külföldiekkel, akikre hirdetések útján, illetve emigráns szervezeteken és ismerősökön keresztül talált. Az így megismert élettörténeteknek a rendező az interjúalanyokkal közösen keresett „színpadi” formát, amelynek alapja azonban minden esetben a rendkívül személyes elbeszélés maradt, s az egészült ki illusztratív, performatív elemekkel. A megszólalók között akad olyan, aki az eredeti hazájában uralkodó embertelen viszonyok elől menekült Ausztriába, de olyan is, aki Bécsben találta meg a szerelmet. Hallhatunk történeteket beilleszkedésről és befogadásról, de kirekesztettségről és izoláltságról is.

Virgie Radl a nyomor elől menekült a Fülöp-szigetekről Bécsbe eredeti hazájának politikai és gazdasági instabilitásának időszakában, több, mint 20 évvel ezelőtt. Egy orvosi fertőtlenítőszerek gyártásával foglalkozó cégnél dolgozik, családot alapított, s ő a Fülöp-szigeteki Ápolónők Ausztria Szervezetének elnöke. Hihetetlenül nyugodt, gyakorlott, szinte rituális mozdulatokkal mutatja be a kéz fertőtlenítésének technikáját, miközben beilleszkedéséről mesél.

A brit Richard Dixon szintén a jobb megélhetés reményében hagyta el eredeti hazáját, ám az, ahogy e döntéséről beszél, érdekesen ellenpontozza Virgie vallomását. Richard fekete, s bár már szülei is Nagy-Britanniában születtek, gyakran ott is emigránsként kezelték bizonyos (pl. munkakeresési) helyzetekben. „Kertszobrásznak” nevezi magát, s az övén lógó kötelek és karabinerek segítségével a nézők székeinek lábához erősítve magát bemutatót tart arról, hogyan és milyen ág esetében kell a (szintén az övéről leakasztott) metszőollót, fűrészt és láncfűrészt használni.

A holland Frans Poelstra, a United Sorry színésze Bécsben ismerte meg feleségét, itt alapított családot, s már évek óta az osztrák fővárosban él. Jelenete rengeteg apró személyes tárggyal, fényképekkel, plüssmackóval, kacatokkal illusztrált és eljátszott történet két emberről, akik első látásra egymásba szerettek.

Lana Michelson már a következő generáció: osztrák apjával és amerikai anyjával Észak-Amerikában nőtt fel, ám egy szerelmi csalódás után gyökeresen változtatni akart az életén, és visszatért apja eredeti hazájába, hogy aztán Bécsben egy amerikai férfiba szeressen bele.

A 150 centis, törékeny alkatú orosz Vjacseszlav Szenugov élettörténete éles ellentétben áll a korábban hallott „love story-kkal”: ő mássága, homoszexualitásából fakadó kirekesztettsége miatt hagyta el Oroszországot, és kalandfilmbe illő megpróbáltatásokon keresztül jutott el végül Bécsbe. E „kalandok” szörnyűségét sajátos humorral kompenzálja, ahogy hihetetlen élénkséggel és beleéléssel meséli el és játssza újra a vele történteket.

A fenti szereplők és sorsok csupán kiragadott példák az egymást követő 15 perces elbeszélések közül, amelyeket a nézők csoportjai különböző sorrendben hallanak, így az előadás végére összeálló „teljesebb” képek is rendkívül különbözőek lehetnek. A Bécsben élő emigránsokról természetesen nem alkotható semmiféle „teljes kép”, s ez az alkotóknak sem célja, rendkívül fontos azonban, hogy az előadás „láttatja”, láthatóvá teszi a többségi társadalom számára gyakran láthatatlan vagy látni sem akart bevándorlókat.

Oleg Soulimenko: Made in Austria

Wiener Festwochen

Koncepció és rendezés: Oleg Soulimenko

Szereplők: Marcelo Abraham, Richard Dixon, Yasemin Kazanci-Friesenbichler, Yogesh Kumar, Lana Michelson, Frans Poelstra, Virginia Radl, Anna Ryan, Vetscheslav Seniugov

Zenei kíséret: Mathias Lenz

Dramaturg: Rosemarie Poiarkov

Látvány, jelmez: Anke Philipp

Helyszín: Donauturm, Bécs