Csodák bőröndből, jelmezből
Victoria Chaplin és Jean-Baptiste Thierrée: Láthatatlan cirkusz
A Láthatatlan cirkusz kétségtelenül az új cirkusz tágan értelmezhető és szerteágazó irányzatához sorolandó, sőt még inkább annak nagy klasszikusának tekinthető. A „kortárs cirkusz élő legendáinak” kikiáltott szereplők élete már önmagában némiképp filmszerű: Victoria az amerikai drámaíró Eugene O'Neill unokája és Charlie Chaplin lánya, a francia Jean-Baptiste Thierrée pedig színészként indult el pályáján, szerepelt Alain Resnais egyik filmjében, valamint Peter Brook és Robert Planchon több színházi előadásában. Victoria és Thierrée, miután összeházasodtak, 1971-ben mutatták be első közös új cirkusz előadásukat Le cirque bonjour címen, amelyet a Le cirque imaginaire (Képzeletbeli cirkusz) követett. Mivel a pár már három évtizede járja a világot cirkuszi előadásával, a produkció folyamatosan változik, alakul, formálódik, vagyis nem lehet megragadni azt a pillanatot, amikor a régi előadás átadta helyét az újnak. A Le cirque invisible, vagyis a jelenleg is játszott Láthatatlan cirkusz ugyanis valójában a korábbi Képzeletbeli cirkusz folytatása, csupán más címen, s e címváltoztatáshoz is egy legenda fűződik: a teltházas előadásokhoz szokott társulat egyik olaszországi turnéja során elérkezett egy kisvárosba, ahol rossz időpontra lett meghirdetve a fellépésük, ezért Thierrée kitalálta, hogy a láthatatlan közönségnek a láthatatlan cirkusz fog játszani.
Victoria Chaplin és Jean-Baptiste Thierrée cirkusza azonban nem csupán azért tekinthető klasszikusnak, mert produkcióikkal immár három évtizede járják a világot, hanem azért is, mert a társulat és az előadás sok szempontból inkább a hagyományos cirkuszhoz nyúl vissza. Egyfelől a produkció egymás után sorakozó, de egymással csak érintőlegesen összekapcsolódó „számokból”, „attrakciókból”, kisebb személyes történetekből áll, s nélkülözi az új cirkuszra gyakran jellemző összefüggő narrativitást. Elsődleges célja nem az, hogy a cirkusz eszközeivel mélyebb emberi vagy társadalmi kérdéseket feszegessen, hanem maga a szórakoztatás, a gyönyörködtetés, az elámítás. Másfelől pedig a színpadon látható két szereplő mögött és mellett ott állnak a láthatatlan segítők, ami az új cirkuszra kevésbé jellemző, ott (általában, de nem kizárólagosan) sokkal „leplezetlenebbek” a mutatványok, a művészek csak saját magukra számíthatnak a színpadon vagy a szám részét képezi az is, ahogy a fellépők egymást segítik.
A Láthatatlan cirkusz gördülékenyen sorjázó mutatványait Victoria és Thierrée egymástól függetlenül dolgozta ki, majd egységbe illesztették azokat.
Victoria a közönség szeme láttára varázsol különböző tárgyakból sajátos, összetett „kellék-jelmezeket”, amelyek amellett, hogy megragadnak szépségükkel, újra és újra képesek meglepni. A művésznő mutatványai két alapvető típusra oszthatók: egyfelől azokra, amikor eltűnik a nyílt színen „eszkábált” kellékjelmezekben (gyakran hihetetlen kis helyen, pl. egy nagyobb virágcserépben vagy egy nyelét vesztette papírernyő alatt), másfelől pedig azokra, ahol különböző tárgyakból valami egész mást varázsol (széles krinolinját egy ló hátává, saját parókacopfját az állat farkává, merevített fűzőjét pedig annak orrává változtatja). Egy angol recenzens a transzformerekhez (robotokká vagy űrhajókká átalakítható gyerekjátékokhoz) hasonlította e „trükköket”, ám a Láthatatlan cirkusz „régimódi” és klasszikus látványvilága, hangulata számomra sokkal inkább azokat a tromp l’oeil rajzokat idézi, amelyekbe két különböző ábrát lehet belelátni, és mindig meglepődünk, amikor felfedezzük a „másik” rajzot. Victoriának pár olyan száma is van, amely eltér az előző két „típustól”: az egyik természetesen a második felvonást nyitó kötéltánc (ahol egyfelől elragadó a finom, visszafogott humor, másfelől pedig elképesztő az a könnyedség, ahogy a 61 éves művésznő mozog a kötélen), a másik pedig Victoria egyik első mutatványa, amellyel már a Le cirque bonjour előadásban is fellépett: egész testére üvegpoharakat, üvegtálakat, kanalakat, valamint egy kuglófformát erősít, amelyeken két pálcával különböző dallamokat játszik, ugyanakkor saját mozgásával is hangot csal ki az egymáshoz koccanó konyhai eszközökből.
Victoria tárgy-jelmezei már önmagukban önálló alkotásoknak tekinthetők, amelyeket a megfelelő tónusú fény még inkább kiemel. E kreációk állhatnak keleties stílusú papírernyőkből barnás-bordós világítással vagy éppen biciklikerekekből, -vázakból és -kormányokból hideg kékes fényben. Az átváltozás két irányban történhet: a hétköznapi tárgyak fura alakot ölthetnek (a napernyő és kerti asztal sárkánnyá változik, a papírernyők fura madárszerű kreatúrákká lényegülnek át), ugyanakkor az önálló életre kelt tárgyak (a kutyaalakot öltött, óralap-orrú éjjeliszekrény és a gyertyaszemű hintaszék-szörny) visszanyerhetik eredeti funkciójukat. Időnként pedig úgy tűnhet, mintha Victoria megszelídítené az elszabadult tárgyakat, pl. egy paravánt, amely hol szélesre tárja, hol összezárja szárnyait (ám az azt mozgató személyt sosem látjuk).
Hasonlóképpen Victoria számaihoz, Jean-Baptiste Thierrée mutatványai is alapvetően két típusba sorolhatók, amelyeket „bohóc trükkökként” és „bűvész trükkökként” jellemeznék. Az első esetben valójában nincs is trükk, csak hókuszpókusz (a drámai dobpergés mellett bemutatott répadarabolás közben „levágott” ujját visszavarázsolja) vagy Thierrée nagyon gyorsan le is leplezi a trükköt (a zakója zsebébe rejtett piros bűvészgolyó helyett belső zsebéből hihetetlen gyorsasággal előhúz négy másikat, méghozzá az ujjai között tartva, ám azonnal elárulja, hogy azok egymáshoz vannak erősítve). Jean-Baptiste azonban e trükkök mellett mestere a „valódi” bűvészetnek is, szinte követhetetlen gyorsasággal varázsol elő dobozból, zsákból, zsebből virágcsokrokat, galambokat, nyulakat. A Láthatatlan cirkuszban ugyanis vannak állatok (az új cirkusz száműzte azokat a színpadról, bár ez inkább az állatidomár számokra érvényes), ráadásul nem is kevés. Az első felvonás zárószámában Thierrée egyre több nyulat, kacsát és galambot varázsol elő. Klasszikusnak tekinthető bűvésztrükkjét ismételten sajátos humorával fűszerezi: a színpadon helyüket kereső állatok elé olvasnivalót tesz – a nagy baknyúlnak nagyobb, a galambnak pedig egész kis könyvet ajánl.
Jean-Baptiste humora egyfelől az ismétlésen és fokozáson alapul (amikor ugyanazt a trükköt egymás után kis változtatással újra elsüti, pl. a különböző szemüvegekkel, fejfedőkkel és saját haját utánzó parókákkal való játék során), másfelől felhasználja az ellenpontozásban rejlő lehetőségeket (a színfalak mögé kidobott nehéz tárgy hangtalanul ér földet, egy könnyű kellék viszont hatalmas robajt okoz), végül pedig nem egyszer él az abszurd eszközével (pl. amikor három szólamban énekel el egy áriát úgy, hogy az általa playbackelt dallamba idővel bekapcsolódnak a jelmeze térdére varrt, zsinórokkal mozgatott báb-arcok).
Hasonlóképpen Victoria jeleneteinek kellék- és látványvilágához, Thierrée számaiban is keverednek a hétköznapi és a „teátrális” tárgyak, illetve a hétköznapi tárgyak nem egyszer színpadias külsőt kapnak. Többször visszatér az a momentum, ahogy Jean-Baptiste kabátban és kalapban, bőrönddel a kezében bevonul a színpadra, jelmeze és táskája (időnként még a szemüvege is) minden esetben más, ám egy-egy jelenetben mindig egységes, és ugyanazt a mintát ismétli meg (lehet pl. zebracsíkos, bukolikus tájképet ábrázoló, gyümölcsös tálat imitáló, virággal díszített), így a minta szinte egy testté olvasztja a szereplőt és a jelmezeket-kellékeket. A bőröndből (amelyet Thierrée úgy helyez el egy bűvészasztalon, hogy felnyíló fedele mintegy paravánként szolgáljon a trükkökhöz, s a nézők véletlenül se lássanak mögé) természetesen e vizuális tematizálásnak megfelelő eszközök kerülnek elő.
Általánosságban elmondható, hogy Jean-Baptiste – bármilyen agyafúrt és technikás trükkökkel is rukkol elő – mindenekelőtt egyéniségével ragadja meg a nézőket, Victoria számainak középpontjában viszont gyakran éppen az ember „hiánya”, a látszólag az embertől függetlenül életre kelt tárgyak állnak. A művészeknek csupán két közös jelenete van: az első felvonást és az előadást záró mutatványok. Míg az első esetben Victoria „lép be” Jean-Baptiste világába, és asszisztál az állatokat elővarázsoló bűvésztrükkhöz, sőt hagyja magát kettéfűrészelni, addig az előadás zárójelenetében Thierrée kerül a fura, folyamatosan átalakuló tárgyak birodalmába, s a két szereplő együtt kerekezi körbe a színpadot az elképesztőbbnél elképesztőbb kerékpár-konstrukciókon.
Victoria Chaplin–Jean-Baptiste Thierrée: Láthatatlan cirkusz
Alkotók és előadók: Victoria Chaplin és Jean-Baptiste Thierrée
Fény: Nasser Hammadi
Hang: Christian Leemans
Helyszín: Trafó
Idő: 2012. június 2-5.
