Vállvetve

A francia társulat története 2006-ig nyúlik vissza, amikor a két alapító, a toulouse-i École du Lido-ban tanító Jonathan Guichard és Fnico Feldmann létrehozta első közös produkcióját Serre les Coudes (kb. Vállvetve) címen, amelyet két évvel később követett az Ieto (ebben a produkcióban Guichard szerepét később Mosi Espinoza vette át). Már a Serre les Coudes-ban hangsúlyosan felbukkant a 2008-as előadás fő motívuma, az egymást segítő és egymással versengő, időnként összegabalyodó testek akrobatikája. A korábbi produkcióból köszön vissza az előadás egyik első jelenetének „ördöglakat-mutatványa”, ahol a két szereplő egymásba karol, saját testük előtt összefonják kezüket, s ily módon – akár két láncszem – „összekapcsolódva”, egymást egy pillanatra sem eresztve járják el sajátos akrobatikus táncukat.

A társulat neve és a Trafóban vendégszerepelt előadás címe egyaránt Ieto, vagyis „I et O”, „I és O”, az egyenes és a kerek, a „merev” és a „laza”, a fegyelmezett és a fegyelmezetlen (ahol természetesen a fegyelmezetlenség mögött is a legszigorúbb fegyelmezettség rejtőzik). Képzettségüket tekintve a „szögletesebb” Feldmann autodidakta háttérrel indult, az „esetlen” Espinoza viszont 10 éves kora óta cirkuszban nevelkedett, és nívós cirkusziskolákban tanult. Egyfelől testvérek, ikrek, másfelől viszont vetélytársak – s mindvégig ki is használják e klasszikus cirkuszi vagy börleszk alaphelyzet nyújtotta lehetőségeket.

A korábban említett mottón kívül a produkcióban felvételről elhangzó, gyermekhang által tolmácsolt idézetek is a verbalitást erősítik, ugyanakkor a hétköznapi dolgok mögött rejlő szürrealitás, a többértelműség, a „furcsaság” motívumát emelik be az előadásba. A patent, amely első pillantásra egyszerű szerkezetnek tűnik, komoly fejtörést okozhat annak, aki nem tudja, hogyan kell kipattintani. A világ szépsége az ellentétekben (mint a jéghideg és a tűzforró víz váltogatása a zuhany alatt) és a felfedezések újdonságában rejlik. A banalitás határát súroló eszmefuttatások (gyerekszáj)humorba csomagolva frappánsabbnak hatnak, ugyanakkor a színpadon zajló cirkuszi számok értelmezésének második szintjét nyújtják.

Az előadás középpontjában egy teljesen hétköznapi tárgy, a pad áll. Az első jelenetben a szereplők még rendeltetésének megfelelően, vagyis ülésre használják azt, a későbbiekben azonban újabb és újabb funkciókkal ruházzák fel a bútordarabot. Rövidebb oldalára állítva megmászandó fal, akadály lesz belőle, s mindketten többször is nekiveselkednek a meghódításának. Amikor végre az egyiküknek sikerül, a másik igyekszik kihasználni a 2 méter magasban egyensúlyozó társa kiszolgáltatott helyzetét – illetve az e szituációban rejlő komikum lehetőségét. Elérkezik az a pillanat is, amikor kölcsönösön egymásra lesznek utalva: a rövidebb oldalára állított pad tetejére egy másikat illesztenek, a két elem így mérleget, T-alakot formáz, s a szereplők addig „csetlenek-botlanak”, míg mind a ketten a fenti pad egy-egy végére nem kerülnek – 2 méter magasban. Bármelyikük legapróbb mozdulata a másikat is a leesés veszélyével fenyegeti, ám győz a clownade, s mindketten szerencsésen földet érnek.

A színpadon egyre több pad bukkan fel, amelyekből a két szereplő egyre bonyolultabb, s egyre virtuózabb mutatványokra alkalmas építményeket emel. A csúszdaként egymásnak támasztott és kötelekkel lazán egymáshoz rögzített padok rendkívül precíz mobil konstrukcióként működnek, amelyen a két szereplő folyamatos mozgásban van: az egyik oldalon felfutnak, a másikon lecsúsznak a padok lapján, a legmagasabb ponton egy pillanatra megállítva lendületüket.

A virtuóz akrobatika és az óramű-pontosságú mozgás mellett a színpadi látvány teszi teljessé az előadás vizualitását. Pedig e látványvilág rendkívül egyszerű, s éppen letisztultságában megragadó: nyersfa padok és kenderkötelek, pasztellszínű világítás, drapp-barna jelmezek. Az egyforma padok nem csupán „funkcionálisan” (vagyis a mutatványok legfőbb eszközeként) vannak jelen a színpadon, hanem esztétikai és dramaturgiai funkcióval is bírnak: hol falként magasodnak a két artista között, hol a békülés és a pillanatnyi megpihenés helyszínét jelentik. Az előadás utolsó jelenetében a szereplők a padok és a kötelek segítségével egy bonyolult, szimmetrikus építményt emelnek. Gyors, gyakorlott mozdulataik könnyedek, mégis látszik, hogy ebben az esetben (is) rendkívül fontos a precizitás. A konstrukció közepén ugyanis egy kötelet feszítenek ki, amelyen az addig csetlő-botló Mosi Espinoza a lehető legnagyobb könnyedséggel mutat be egy kötéltánc-számot, míg társa egy oldalára állított pad korábban megmászhatatlannak hitt tetejéről figyeli őt.

Compagnie Ieto (FR)

Színpadkép: Cyril Malivert

Díszlettervezés: csapatmunka

Fény: Cyril Malivert

Hang: Maxime Denuc

Művészeti vezető: Christian Coumin

Alkotók: Jonathan Guichard, Fnico Feldmann

Szereplők: Fnico Feldmann, Mosi Espinoza

Helyszín: Trafó

Idő: 2012. május 24–26.

Videó:

youtube

Más is látta:

Halász Tamás:szívrabló padtársak