Amikor dalban mondjuk el

Képzőművészeti analógiát használva, a konceptuális festők mintájára Jérôme Bel konceptuális koreográfusnak nevezhető. Több munkájába, a most látott, The Show Must Go On-ba is szívesen komponál nem táncos mozdulatokat vagy tánc nélküli szakaszokat, s éppen ezzel, a tánc tökéletlenségével és hiányával irányítja gondolatainkat a táncra, annak minőségére, milyenségére. Bel nem csupán érzéseket vagy érzeteket akar közvetíteni és előcsalni a nézőiből, nem csupán a színpadi mozgásanyagra koncentrál, hanem tudatosan – elméleti-filozófusi felkészültséggel és megközelítéssel – az előadás olvasására, a befogadói technikákra is figyel. Mindezt okosan és jó humorral teszi, s a legfontosabb talán az, hogy rendkívül széles közönségréteg számára elérhető módon: a Trafó nézői zajos elégedettséggel és élvezettel követték végig a The Show Must Go On fordulatait és egymásra következő szekvenciáit, ám szinte biztosra vehető, hogy más, kortárs és útkereső koreográfiákon kevéssé vagy egyáltalán nem edzett nézők esetében is ugyanez lett volna az eredmény.

Bel egy rendkívül egyszerű – és pont ezért könnyen megérthető, követhető – ötletet bont ki: hogyan hatnak a mindenki által ismert, számtalanszor hallott, banálisnak ható slágerek az emberi testre, ha komolyan vesszük, szó szerint követjük a dalszövegeket? Ez az előadás egészén végigvezetett koncepció több meglepetéssel és szórakozással szolgál, mint gondolnánk, még ha az első percekben ez nem is olyan egyértelmű. Miután az üres színpadot bámulva, a West Side Story legismertebb dalát, a Tonight-ot hallgatva értesülünk arról, hogy ma este valami gazán különleges dologban lesz részünk, a színpadra érkező előadók némi ácsingózás után David Bowie felszólítására (Let's Dance) elkezdenek mozogni. Az improvizációkat és a kötött elemeket egyaránt tartalmazó koreográfiát 18, utcai ruhát viselő előadó mutatja be; akad közöttük fiatal és idős, férfi és nő, képzett táncos és ritmusérzékkel alig rendelkező egyaránt.

A következetesen végigvitt, valójában egyetlen ötleten alapuló koncepció nem válik unalmassá vagy kiszámíthatóvá. Egyrészt mert a zene, illetve a dalszöveg „felszólító ereje" különböző módon hat az eltérő képzettségű és alakú testekre, s ez a meglepő sokféleség hosszasan leköti a figyelmet, egy-egy popsláger erejéig mindenképpen. Lionel Richie Ballerina Girl című dala alatt csak a nők maradnak a színpadon, s testi adottságaikhoz mérten és a műfajról való egyéni elképzeléseikhez hűen igyekeznek balett lépéseket végrehajtani: van, aki sután lépdel vagy kalimpál, mások csak úgy mellesleg bemutatnak egy-egy spárgát. Bel látni hagyja az egyes szereplők jellegzetes gesztusainak ismétlődését, s ez a szabadság, a közös táncban való elkülönböződés lehetősége, illetve az egyénre szabott jelmezek is a középpontba helyezik az előadók egyéniségét, sajátságait. Másrészt pedig azért nem válik unalmassá a produkció, mert az egymásra következő slágerekkel jó arányérzékkel bánik Bel, s a banális szövegek annyiféleképpen szálazódnak szét, hogy egyik elképedésből a másikba esik a néző, s izgalommal várja a következő geget. Tina Turner Private Dancer-e közben a CD-ket a lejátszóba pakolgató technikus fiú kisajátítja magának ez egész színpadot, és egy saját magára irányított fénykörben táncol; a Titanic betétdala alatt pedig random párok mutatják be a jól ismert, hajóorri pozitúrát.

A színpad nem csupán kezdéskor, de előadás közben több alkalommal is, hosszabb-rövidebb időre teljesen üres marad. Bel arra készteti a nézőt, hogy nézze, vizsgálja és lássa meg a mindennapi dolgokat, és fedezze fel újra jelentésüket és jelentőségüket. A színpadot nézzük, de nem történik semmi. Tovább nézzük. Még tovább nézzük, és felfedezzük a sarkokat, a csöveket, a felfüggesztéseket, a különböző méretű és helyű vágatokat. Ugyanez történik a dalszövegekkel és a mozdulatokkal is: az agyonhallgatott kifejezések értelmén elfelejtünk gondolkodni, a mindennapi mozdulatokra ügyet sem vetünk; erre ébreszt rá minket Bel. Az ismétlések, a mechanikus reakciók, az egymástól világosan elhatárolt szekvenciák egymásra következése időt kínál arra, hogy apróságokra, eddig nem látott vagy elfelejtett gesztusokra, szavakra figyeljünk, hogy dalról dalra újra felfedezzük és megjegyezzük őket. Az utolsó szakaszok egyikében az előadók a saját lejátszójukkal a kézben, fülhallgatóval a fejükön mozognak a saját daluk ritmusára, s időnként be-bekiáltják a csöndbe az éppen hallott refrént – ezekkel a jelszavakként használt részletekkel azonosítjuk be mi is a dalokat, s ezen az estén a címkévé egyszerűsödött dalok párhuzamos futása és random módon történő kihangosítsa mulattatató egyveleget alkot.

Miután az önfeledten szórakozó, dúdolgató, a refrént beéneklő, a sötétben az öngyújtót zenére lóbáló, ritmusra együtt mozgó közönséget (annak minden lélegzetét, mozdulatát, mosolyát) az előadók szoros sorban állva, aprólékosan végigpásztázták a szemükkel (Every breath you take), lassan erejüket vesztik (Killing Me Softly with His Song). Ám az egy kupacba dőlt, halotti pózt felvevő csapat a végén mégis feláll, és meghajol. Hiszen The Show must Go On, tapsolok közbe én is, felszabadulva, mosolyogva, megnyugodva. Jérôme Bel egyszerre nevettet és gondolkodtat, iróniája pedig inkább finom, mintsem bántó, mint a dalok közé látszatra kényszerűen beékelődő, valójában az alapvető ritmust diktáló csend.

Az írás az Ellenfény tánckritikai műhelyében készült.