Csak a király nem meztelen

Tudja-e a kedves olvasó, mi volt a konkrét oka a tibeti zavargások kirobbanásának? Az, hogy a kínai kormány úgy döntött: ezentúl állami engedélyhez köti a reinkarnációt. Nem vicc, rendelettel akarják megakadályozni a lélekvándorlást. Olyan ez, mint ha valaki karddal szeretne szíven döfni egy mítoszt. Mint Szent György a sárkányt, Zsótér Sándor rendezésében.

Jól járt Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor végzős osztálya a vizsgaelőadásra választott darabbal. Az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája ugyanis nem csupán gondolati-dramaturgiai szempontból sokrétű alkotás, de lehetőségekben gazdag a mű színpadi-színészi megformálása is: kisrealista szituációktól kezdve lírai dialógokon át nagyívű szimbólumok megfestésére is alkalom nyílik: Zsótér Sándor rendezése pedig egy eleven játékú, nagyobb teljesítménybeli különbségektől mentes társulatot mutat a színpadon, pörgős és pontos csapatjátékkal.

Ez utóbbi persze eleve szükséges ahhoz, hogy a 167 perces előadás mindvégig élvezhető lehessen. Zsótér ugyanis szinte semmit sem húzott az eredeti szövegkönyvből, és noha a koncentrált színészi munka végigviszi a néző figyelmét, az előadás harmadik harmadában érezni olykor, hogy meglassul a dramaturgia sodrása. Ugyanakkor Weöres Sándor darabja önmagában, színpadi kontextus nélkül is intenzív olvasói élményt biztosít: éteri és kozmikus, köznyelvi és nagyon is a testiséghez kötött szövegelemekből építkező remekműről van szó. Ezt turbózza fel az előadás néhány Weöres-vendégverssel, valamint pár textusidegen poénnal. Míg bizonyos megoldások jól sülnek el (egy-egy garantáltan nem Weöres Sándortól származó obszcén káromkodás), addig mások olcsó megoldásnak hatnak („Valahogy össze kéne jönnünk / mindent megbeszélhetnénk" - hangzik fel a dal, négykézlábra ereszkedve, részegen), bár ez utóbbiak sem lógnak ki zavaró módon.

Zsótér rendezése a feszültségek dinamikájával játszik, a grandiózus szövegvilág és a tér szűkössége közötti kontraszt pedig eleve alkalmas erre. Az Ódry színpada nézőtér is egyben: a publikumot emeletes zsöllyékre ültetik a függöny mögött, innét nyílik rálátás a színpad pár négyzetméteres oldalára, valamint a kelléktárhoz nyíló átjáróra. Az alagsorból kanyarodó csigalépcső, a megmászható vasrudak és a természetes ablakfényben végződő folyosó mind-mind természetes játékterévé válik az Octopus álomszerűségének. Ebben a minimális díszletekkel, jelmezekkel és kellékekkel meghatározott közegben elevenedik meg Silene városállama. Vagyis nincsen szó direkt és explicit aktualizálásról: Cannidasból nem lett öltönyös miniszterelnök, Ingangából nem csináltak first ladyt, Lauro nem vált ezredfordulós yuppie-vá - ahogy egyébként a hazai színházi gyakorlat felkínálná az olcsó aktualizálást. Miért lehet mégiscsak húsbavágóan „mai" a Zsámbéki-Zsótér osztály Octopus-előadása? 

A történelem kétségkívül utolérte a darabot, amelyet már a hat évvel ezelőtti Zsámbéki-rendezés is bizonyított a Katona József Színházban: az Octopus, a Sárkány, a Drin Drin, a Szörny úgy válhatott korunk szimbólumává, hogy közben megőrizte Weöres Sándor-i egyetemességét, időtlenségét. Az Octopus a káosz maga: a mindenütt jelen való, a megfoghatatlan, a soknevűségében is megnevezhetetlen állandója egy rendetlen világrendnek. Ha hit, akkor szolgaság, ha társadalmi motor, akkor demagógia, ha ellenség, akkor ellenszérum nélküli vírus: megcélozhatatlan. „Hol kezded fiam? A sárkány mindenütt van, és sehol sincs" - mondja Inganga. Márpedig a nagy Drin Drin létezik. S hogy létezik, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindenki tudja, hogy nincs, mégis mindenki elhiszi: létezése feloldhatatlan paradoxon. Giorgio pedig, a római hadvezér (Földi Ádám) hadonászik, pattog, belegabalyodik a Sárkányt jelző sátorba, mely állandó szimbólumként gyűrődik, hallgat, facsarodik az előadás során. Szerencsétlen lúzer, aki mégis hős lehet: hősiességét pedig éppen a hősöket feleslegesen hadonászó figuraként definiáló társadalmi környezet igazolja.

Földi Ádám játéka ugyanakkor egyáltalán nem patetikus: ahogy a többi játszó is, okosan, csupán működteti a weöresi szöveg líraiságát, emelkedettségét. Legszebb példája ennek Lauro és Isbel dialógusa a szökés közben. Erdélyi Tímea és Orosz Ákos kamaszos izgalommal adják elő a magyar irodalom egyik legszebb, párbeszédessé tördelt szerelmes versét: a párrímes felezőtízesek lassú hullámzása a vérfertőzés aktusához vezet, a legártatlanabb gyermeki odaadástól a bűnössé növés undoráig. Kettősük takargatással teli meztelensége ezáltal többjelentésűvé válik, amely amúgy az egész produkcióban sokrétű szimbólumként jelenik meg. Zsótér rendezésében a ruhátlanság, vagy legalábbis alulöltözöttség egyszerre alkalmas eszköze az erős szenvedélyek, a szodomai létezés, az ártatlan és a nagyon is állati szépség vagy épp a taszító csömör megjelenítésére. Mindezek együttese pedig nyomasztó álmot idéz az Ódry színpadára: az előadás éppoly nyálkás, síkos, sejtelmes és fullasztó, mint az Octopus maga. Csak a király nem meztelen: az események akkor is körkörös, labirintusszerű, kiismerhetetlen szövevénnyé alakulnak, ha el is hangoznak az igazságra fényt derítő mondatok: „az Octopus nem létezik", „az Octopust ölted meg, te szerencsétlen".

Ez köszönhető a szerepösszevonásoknak is, mellyel Zsótér, szokásához híven, nem könnyíti meg a néző erőfeszítéseit a cselekmény követése közben. Sőt, a figurák nemi identitása mögé is kérdőjel kerül: a király minisztereit játszó Dankó István és Adorjáni Bálint udvarhölgyeket is alakít; utóbbinak pedig különösen nagyokat kell ugrálnia maszkulin karakterétől a feminin attribútumokig. Lazók Mátyás játszik minisztert, katonát és hajóst, nemi statikussága ellenére a legprofibban lavírozik a kéjenc alakváltásai közt. Cynthia szerepének hálás jelenetét erősen és fesztelenül hozza Gera Marina: a Giorgiót behálózni igyekvő udvarhölgy eleven, pattogós, nőies játszót kap. 

A legproblémásabb kettős szerep talán Stork Natasáé, aki egyszerre játszik Ingangát és Uttagangát, vagyis sziklakemény asszonyt és elmebeteg királylányt. Hangszínt, hangerőt, modalitást alig használ, talán túlságosan is bízik mondatainak erejében, vagy más megfontolás miatt vált szinte automatikus szövegmondássá alakítása. Pedig Inganga szerepe szép íveket kínáló és ritmusérzék megmutatására alkalmas, kemény monológokat kínál, mint amilyen például a Laurót leforrázó visszaemlékezés arról, hogy milyen is a nem teoretizáló és teologizáló, de szenvedéstől és vértől mocskos alázat. S ahogy szereppárja, Uttaganga zárójelenete is szép összefoglalása az előadásnak: a félistenné avatott félbolond királylánynak pipilni kell, s el is kezd csorogni az istenek véleménye.

A produkció végén pedig az utolsó játszó, mint egy portás bácsi járja végig a játékteret, halkan dúdolva-ritmizálva az Octopus nevét, aki túlél mindent. Még teremtőjének halálát is.

Díszlet: Ambrus Mária

Dramaturg: Ungár Júlia

Osztályvezető tanár: Zsámbéki Gábor,  Zsótér Sándor

Rendezőtanár: Zsótér Sándor

Szereplők: Földi Ádám, Orth Péter, Erdélyi Tímea, Orosz Ákos, Mészáros Piroska, László Attila, Szűcs Péter Pál, Dankó István, Adorjáni Bálint, Lazók Mátyás, Gera Marina, Stork Natasa