Földön járók

Azt gondolhatnánk, hogy maga a koreográfia, mi több az egész est e karakán gesztus köré szerveződik, és ilyenformán markáns védjegye Egerházi Attila újabb balettformációban kiteljesedő koreográfusi tevékenységének. Popova feszült, „harapós” tekintete azonban csak egy kiragadott és korántsem jellemző kép a koreográfiából. Nincs se előzménye, se utózmánya. A Magyar Balettszínház estje nem „harap” és nem kiált, se torka szakadtából, se némán. Nem lövell kedélyborzoló impulzusokat a zsöllyék felé. Csupán arra bizonyíték, hogyan lehet magas színvonalú tánctudással és korrekt koreográfusi igyekezettel rutinosan beleilleszkedni a hazai balettélet unott érdektelenségébe. Pedig, mint minden új kezdetnek (tekintsük még annak Egerházi és a volt Debreceni Balett táncosállományának javát tovább menekítő Magyar Balettszínház gödöllői „letelepedését”) bírnia kéne forradalmi hevülettel és azzal a szakmai konoksággal, amely az ismeretlen feltárását részesíti előnyben, túl azon, hogy felülkerekedik az egzisztenciális és szervezeti nehézségeken. Az alulfinanszírozott kultúra állapotára reagálva ma gyakran hallani, hogy a puszta túlélés már maga művészet. A frappánsnak tűnő megállapításban az egyetlen bökkenő: feloldozza az alkotókat a mindenkor szükséges művészi radikalizmus alól. A boldogulás maga lenne a felhőtlen szakmai boldogság? Az újítás nem pénz, hanem elsősorban szemlélet kérdése. Az avítt, túlhaladott formák lebontásából vagy újraértékeléséből friss, invenciózus művészi elképzelések kialakításába transzponálódó erő. Ha egy balettegyüttes úgy határozza meg önmagát, hogy klasszikus alapokra épülő modern táncnyelv megformálója, amely kortárs táncelőadások létrehozásán fáradozik, akkor ennek ki kell derülnie a repertoárból – az alkotó(k) tánceszményéből, a mozgásanyagból, a szerkesztés módjából, a táncmű(vek) jelenhez való kapcsolódási pontjaiból, különben a kortárs címke nagyzoló pr-fogásként félrevezeti a célközönséget. A történetnélküliség, a témabeli elvontság, a szimfonikus balett-jelleg önmagában nem avanzsál semmit modernné. Ahogy a klasszikus elemek összezavarásából és óvatos kificamításából létrehozott plasztikus struktúra sem, legfeljebb szép, dekoratív és andalító. Kérdés persze, hogy ez elegendő-e ma, amikor a szépség mint művészi fogalom és cél már rég halott. Felfedezték, kivesézték, eltemették.

Egerháziéknak a túlélés sikerült, az újrakezdéssel együtt járó szükséges radikalizmus viszont még várat magára.

Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy tisztességesen, érezhető műgonddal összerakott produkciók a Fellegajtók koreográfiái – ámbátor nem kihagyhatatlanok. A szépség, a küllem, a kecs mint eszmény – nyakon öntve némi metafizikai szósszal – nemcsak a koreográfusokat (Egerházi és Jorma Elo) sodorta magával, hanem az előadókat is. Az utóbbiakat túlságosan: olykor, talán klasszikus neveltetésüknél fogva, már-már negédesre táncolják a cizellált, ám kissé modoros produkciókat. Föltételezem, szikárabb előadói stílusban Egerházi koreográfiái is fogyaszthatóbbak lennének, be kell látni azonban, hogy a táncosok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben. Az estet nyitó Fehér csend – amely Arvo Pärt észt komponista Fratres című zeneművére épül – óriási színpada fekete és csupasz, akár egy gigantikus, mindent elnyelni kész barlangnyílás. Az érett narancssárgában világító szólók, duók és triók megküzdenek a figyelmünkért, és nem az előadókon múlik, hogy az irdatlan tér behabzsolja őket. A probléma abból adódik, hogy a koreográfus elfelejtett kötőanyagot tenni, találkozási pontokat szervezni a térben és időben szétdobált variációk közé, így egy kombinatív, lüktető rendszer helyett azt látjuk csupán, hogy szerényen árválkodó „mozgásprojektek” gürcölnek a fennmaradásért. Az sem feltétlen előny, ha megszimatolhatók a mozdulatok egy táncfolyamatban – ahogy egy krimi is veszít erejéből, ha előre sejthető, ki a gyilkos. Nem állítom, hogy Egerházi folyamatosan lelövi a poént, de túlontúl kiszámíthatóan dolgozik.

Jorma Elo Kalapács című rövid opusza szabályosan besimul a két Egerházi koreográfia közé. Innen nézve az est tényleg egységesnek hat. Egerházi és Jorma Elo világa, alkotói stílusa kifejezetten passzol egymáshoz. A Bach és Telemann zenéire kibontakozó mű azonban már a címével célt téveszt. Nincs benne semmi ütős, érzéki hatás vagy arra utaló koreográfusi ambíció, következőleg nem kemény, rideg és acélos, mint ahogy azt az alkotó címadásával sugallja. Sokkal inkább puritán és melankóliába hajló. Elo kimondottan szerényen merít a neoklasszikusnak nevezett tánckevercsből. Egyedül a táncosok karmunkájára kapjuk fel a fejünket, ami viszont olyan impulzív, karakteres, mondhatni szertelenül izgatott, mintha az előadók repdeső gyakorlatokat végeznének egy komplett táncmű interpretálása közben. Meggyőződésem, ha Bogdan Petronella, Czaltik Ildikó, Svidró Viktor és Zaka Tamás szimpatikus fegyelemmel nem pumpálna némi életet a darabba, ennél is könnyedébben siklanánk tovább fölötte.

Egerházi Attila fejében, kezében-lábában, testemlékezetében láthatóan ott van a szakma, és annak minden csínja-bínja. Ért a mozdulatok nyelvén. Az estet záró Fellegajtók igazi mestermunka. Nehéz lenne fogást találni rajta, mert szemléletes, tempós és strukturálisan is összeáll, azaz szakmailag abszolút rendben levőnek tűnik, viszont hiányzik mögüle az a spirituális támasz, amit csak a koreográfus adhat meg saját művének a táncosain keresztül. Így a forma csupán lyukas kerete lesz a belső vágyálmoknak. A másik dolog az eredetiség, ami nem pótolható rutinnal. A téma, melyhez Egerházi nyúlt, a napnál világosabban kínálja magát: egy transzcendens, átszellemült utazás, ahol a címben jelölt átjárók – a fellegajtók – az ideátot (a földit) választják el az odaáttól (az égitől), ahol minden lényeges azon múlik, megnyittatik-e vagy sem azok előtt, akik küszöbére lépnek.

Bizarr eklektika járja át a darabot. Egerházi már a zeneválasztással eltérő stílusokat ereszt össze: Lovász Irén kristálytiszta hangján megszólaló csángó népdalfeldolgozásaira Kathy Horváth Lajos megrészegült hegedűjátéka a válasz – emeli az előadás jelentőségét, hogy mindketten élőben szerepelnek. A látvány úgyszintén ellenhatásra játszik. Az Árvai György tervezte fellegajtókat, amit három, egymástól lépésnyi távolságban felfüggesztett óriási falelem jelez, csurgatott fekete festék organikus szövevénye borítja, míg a táncosok Andrea T. Haamer barnás árnyalatokban játszó, tolakodóan konstruktivista ruháiban dolgoznak. Az „ajtók” közötti réseket Kovács Gerzson Péter túlvilági türkizkékkel derítette be. A koreográfiának igencsak szintetizáló szerepet jut. Jó szándékúan rántja össze a zenei és vizuális körítményt. Az előadókon semmi nem múlik. A kivételes képességekkel megáldott Popova Aleszján különösképpen nem, aki egyedülálló technikájú főszereplőként a hátán cipeli a fél előadást.

A Magyar Balettszínház és Popova kapcsán érinteni kell még egy kényes témát. Azt tudniillik, hogy szerencsés döntés volt-e a balettigazgató-koreográfus Egerházi Attila részéről Popova Aleszját kineveznie a társulat művészeti vezetőjének. Ebben szakmai szemmel ugyanis az a kérdés, hogy a kivételes tehetségű táncos, Popova személyében van-e elég garancia arra (aki mellesleg főállásban az Operaház első magántáncosa, és millió szállal kötődik a klasszikus hagyományhoz), hogy a társulat vállalt művészi programját megvalósítva valóban kortárs táncegyüttessé váljon.

Fehér csend

Jelmez: Andrea T. Haamer

Zene: Arvo Pärt

Koreográfus: Egerházi Attila

Előadók: Bogdan Petronella, Szirmai Irén, Barta Dóra mv., Bitó Sándor, Kéri Nagy Beáta, Svidró Viktor, Zaka Tamás

Kalapács

Jelmez: Andrea T. Haamer

Fény: Jorma Elo

Zene: J. S. Bach, Tellemann

Koreográfus: Jorma Elo

Koreográfus-asszisztens: Kéri Nagy Béla

Előadók: Bogdan Petronella, Czaltik Ildikó mv., Svidró Viktor, Zaka Tamás

Fellegajtók

Díszlet: Árvai György

Jelmez: Andrea T. Haamer

Fény: Kovács Gerzson Péter

Zene: Lovász Irén, Kathy Horváth Lajos

Koreográfus: Egerházi Attila

Előadók: Popova Aleszja, Bogdan Petronella, Szirmai Irén, Bitó Sándor, Kéri Nagy Béla, Zaka Tamás, Svidró Viktor

Helyszín: Művészetek Palotája