Üvegburán játszani

Sylvia Plath (1932–1963) Tükör című versét idézi a Hadi Júlia által koreografált táncszínházi bemutató ismertetője. Mind a vers, mind az előadás címe (Üvegbura) nyilvánvalóvá teszi a viszonyulási pontokat. A darab Sylvia Plath verses és prózai alkotásaihoz, elsősorban talán a számára világhírnevet hozó Üvegbura című önéletrajzi regényéhez, és ezeken keresztül a szerző – kultúrmítosszá párolódott – életéhez és halálához szól hozzá.

”… mindig ugyanaz az üvegbura borul rám, mindig a saját áporodott levegőmet szívom” – írja a regény önvallója. Vagy egy másik helyen: „Nagyon élvezem, ha kritikus helyzetben figyelhetem meg az embereket. (…) de legyen szó akár csak egy spirituszos üvegben eltett embrióról, megállok, és addig nézem, amíg soha el nem felejtem többé.” Ugyanez a figura saját kritikus helyzeteiről is a jelen nem lét szenvtelenségével tudósít. Érzelemmentes szemlélődés, üvegbura, tükörlét. Innen indítja Hadi Júlia az estét.

A MU Színház lecsupaszított színterének egyik távoli sarkában dobfelszerelés, másikban egy mennyezetről függő, kalitkaszerű fémtákolmány, melynek belsejében – hátán angyalszárnyakkal – egy nő ül. Sokáig semmi mást nem tesz, mint nézi az alatta történteket, és egy ponton angyalszárnyainak tollazatából ereget egyet-egyet. Egy másik, a darab végéhez közeli ponton félmeztelen, az imént megszelídített férfikar emeli magasba és repíti színen kívülre. Ahogy részt nem vevő, figyelő pozíciója egyértelműen utal a tükörlétre, úgy állandóan jelen levő, szirupos-giccses outlookja az előadás kereteként kijelöli Hadi Júlia koreográfiájának – az egész darabon végigvonuló – szemléletválasztását. Hadi Júlia Üvegburája játék. Könnyed és mesteri ritmikájú, lendületes játék.

Játék, ahogy a Grencsó István, Hock Ernő és Szabó Hunor által az előadói térben létrehozott – és a tánckoreográfiával minden ponton mérnökien összecsiszolt – zene az igényes háttérzenei kellemesség és a zörej-jazz érzéki-intellektuális zaklatása között lavíroz.

Játék, ahogy az egyik jelenetben egy fiú és egy lány egy sípoló gumiállatkát próbál meg elvenni egymástól. Az nem játék, hogy egy gumiállatka az egyetlen, ami számít. Az a játék, hogy egyáltalán van valami, ami számít.

A darab egyik legérzékletesebb jelenetében két félmeztelen férfi, mint egy élettelen testet lökdösnek, görgetnek egy együtttáncolásra, ölelésre vágyó nőt. Erős jelenet. Az ölelni akarók és az ölelni nem akarók harca mindig játék: katartikus, könnyed fekete-fehér játék. Az üvegbura alól azonban nem lehet ölelni. Ölelni akarók, de nem tudók ölelkezése: az a nem játék.

Játék az is, ahogy egy hosszú bőrkabátos nő látcsövével hosszan néz minket. Kevés kellemetlenebb és termékenyebb pillanat lehet egy színházi előadásban, mint amikor szemlélődő befogadói státuszunk kényelméből a nézettség identitásrablott helyzetébe kényszerítenek. Hadi Júlia azonban csak eljátszatja ezt a helyzetet. Mi pedig a megvilágítatlanság rejtekében kellemesen beleborzongunk a tudatba, hogy néznek minket. Játék.

Az előadás utolsó jelenetében egy csecsemőszerű nőt mosdatnak egy nyomasztóan kicsi kádban. Igazi vízzel, azzal a – csecsemőnő tekintetében és moccanatlanságában megmutatkozó – semmitmondó ürességgel, ami az üvegbura maga. A nőn jól láthatóan fekete, hagyományos szabású (nem tanga) bikini alsó. Csecsemő-játék.

Hadi Júlia mondandójának kifejtéséhez a testgesztusok nyelvét választja. Táncosai (kivéve két bőrkabátos figurát) mozgásának kifejező ereje ellenpontozza, és maszkszerűen beszédessé teszi rezzenéstelen arcuk élettelenségét. Jelrendszere annak ellenére könnyen felfejthető, hogy sablonos lenne. Az előadás talán legszebb jelenete, amikor a gúlában fölétornyosodó férfifalka alól a nő jeleket ír minden egyes hímlényre, akik ezután egyenként, megszelídülve hemperednek a földre. A koreográfia keresetlen egyszerűséggel mutatja fel a megnevezés gnosztikus-bibliai-művészi-tudományos gesztusát, mint a nyomasztó félelmektől való szabadulás kultúráktól független útját. Az egymást követő jelenetek sokszínűsége és a jelentések egyszerűsége együtt egy végig feszes, élvezetes előadást eredményeznek.

Hadi Júlia hosszú bőrkabátban, bőröndjeinkkel kezünkben, érdeklődő turistákként vezet be minket az ezeregyéjszaka világába, ahol kényes selymet mímelő, buggyos nadrágban sorra jelennek meg az arab világ európai szemünk számára érthetetlen, néha kacagtatóan bizarr, néha félelmesen groteszk figurái. Meseszerű idegenségük az előadásban egybehangzik az ártatlanul szemlélődés egy női világával, amely előtt egyik pillanatban lábaikat nyakukba tekerve, hanyatt lökött bogarakra rímelő emberalakok pörögnek, forognak és kapálóznak, és amely női tükörlétet egy másik helyen személytelen, hím entitások hátborzongatóan szűkölő falkája temeti maga alá. A kulturális és személyes elidegenedettség – ebben a precízen komponált, jó sodrású vízióban – úgy utalnak egymásra, mint a társadalom az egyénre, mint a nézők egy nézőre. Egy olyan kívülmaradás két oldalát mutatja meg nekünk a darab, amely egyszerre ironizáló és drámai. Az igazi irónia azonban súlyos csendet vagy nevetést kelt, Hadi Júliáé csupán mosolyt, az igazi dráma súlyos csendet és sírást, Hadi Júliáé legfeljebb pityergő megszeppenést.

Az utolsó jelenetben összeér minden: arab világ, ártatlanság, szemlélődés, irónia és dráma. Ez az a pont, ahol a darab nagyon közel kerül valamiféle igazsághoz. Egy nő arab dalt énekel, miközben egy másikat szárnyas angyal mosdat csecsemőként egy kicsiny kádban. Aki énekel, úgy énekel, mint aki nem énekes, akit csecsemőként mosdatnak, úgy néz, mint aki nem csecsemő. Ha mondanunk nincs is mit, értjük a dalt is, és értjük a nézést is. Fel akarnak mutatni nekünk egy jelet. Az üvegbura jelét.

Csakhogy azt sem fürdőruhában, sem játszva nem lehet.

”A szív zárul.
A tenger visszaillan.
A tükröket letakarják.”
Sylvia Plath: Zúzódás (részlet)

Sylvia Plath versei az üvegbura mélyéről küldött artikulált jelek. Segélykérés és megnyugtatás. Regénye ennek csupán nagy ívű illusztrációja: ügyes, finom és őszinte kézzel skiccelt rajz az üvegburáról. Hadi Júlia leül az üvegbura elé, és elkezdi különböző dolgokkal kocogtatni. Különös csengéséből komponált kedves zenével gyönyörködtet minket. Ahogy ezt a zenét hallgatjuk, nem kell látnunk azt, „aki ott él az üvegbura alatt, bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő” (Plath: Üvegbura). Talán nem minden perverziótól mentes dobolni egy spirituszos üvegen, amiben egy emberembrió gunnyaszt. És talán nem is olyan jó játék.

Zene: Grencsó István, Hock Ernő, Szabó G. Hunor

Koncepció, koreográfus: Hadi Júlia
Előadók: Arany Virág, Cserepes Gyula, Hadi Júlia, Halász Gábor, Kovács Kata, Mádi László, Mikó Dávid, Molnár Zoilly, Reschofsky Olívia, Tajnafői Kriszta, Torda Kata, Vámos Veronika, valamint Fülöp László, Kelemen Krisztián, Vakulya Zoltán, Varga Péter, Vass Imre, Zsíros Gábor

Helyszín: MU Színház