Ha nem én lennék, kié lenne a ruhám?

A színpadon színes sámlik egymásra borítva; hangszerek, labdák várják, hogy közéjük folyjon a történet nélküli történet. A függöny felhúzva, minden előttünk, sőt közöttünk zajlik, ahogy az előadás végét is a taps jelzi, a függöny ekkor sem zárul össze. Nincsenek keretek, nincsen folyamat, helyette állapot van, szakadatlan jelen idő, ahol a tradíció összegyógyul az amorf jövővel. A darab határzónákon egyensúlyoz; versekkel, tánccal, zenével operál, a három médiumot viszonylag tisztán szétválasztva.

A verseket egy színész pár (M. Simon Andrea és Chován Gábor) tolmácsolja, akiket néha magával sodor a tánc, máskor a zenekarral énekelnek, ám végül mindig visszatalálnak a hagyományos színészi szerepkörbe. A táncosok énekelnek, hangokat adnak ki, élőszóban hozzátesznek ezt-azt a színészek játékához, de alapvetően ők sem lépnek ki abból a körből, amelyet táncos-szerepük definiál. Talán a zenészek jelenléte a legkevésbé hangsúlyos, pedig ők kezdik a játékot, amikor kézbe kapják a dekoratív sziluettként felállított hangszereket. A háttérbe húzódnak, onnan adják az alaphangot. A felvételről betoldott részletek nem tudják felvenni a versenyt az élő zene erejével, hatásos jelenidejűségével.

Az „összevissza" címről alkotott benyomásunkat már az első öt percben felülírja a darab: a lassan beinduló játék pörgős, lendületes dal- és táncforgataggá bomlik, ahol a Zene-Bona, Szana-Szét jófajta refrénként működik. Csak a crescendót követően szólalnak meg a színészek a földön szétszóródott táncosok között. Ezután már a versek mentén szerveződik zene és tánc, érintődnek a fő témák: születés, játék, jóság-rosszaság, szerepjátékok, fiú-lány évődés, mindennapi gondok-bajok. A fanyar humorral megírt és biztos kézzel összeválogatott versek közé remekül belesimul a hagyományos vonalat követő regölő-jelenet és a bajuszos kontra bajusztalan férfinégyes. Az óriásról és törpéről szóló dalt valószínűleg nem kell különösebb mélypszichológiai magyarázattal ellátni.

A nézőtérről a színpadra futó táncosok megcsiklandozzák a gyerekeket; ez vezeti fel a témába vágó Kukorelly-verset. A színpad-nézőtér határainak finom összemosása nem könnyű a Várszínház színháztermi adottságai mellett, de többé-kevésbé sikerül, és a gyerekközönség jól fogadja, sőt természetesnek veszi a közvetlenség ilyetén megnyilvánulását. A fizikai kontaktusban - érintés, csiki, labdázás - is megjelenő interaktivitás a darab kulcseleme: amíg Chován Gábor a magát festő anyukáról beszél, három táncosnő unisono módon eljátssza a sminkelés szertartását, majd lemennek a nézőtérre, és bajuszt rajzolnak a gyerekeknek. (A rémülten elhúzódó kislány kedves barackot kap, a mosolyogva bólogató kisfiúnak odakerül a bajusz, mutatóujjal rajzolva, és még az is belefér, hogy „jól áll!", mielőtt a táncosnők eltűnnek a széksorok között.) Közben persze a színpadon minden megy tovább a maga útján; a darabról lefeslő mellékszálak, amellett, hogy fenntartják a gyerekek érdeklődését, igazolják a rendezői koncepciót.

A darab súlypontja Rémi Tünde könnyed lebegésből szilajjá erősödő „kócos körúti szél"-játéka; az ülő-álló szereplők közt pörgő-forgó alak temperamentumosan önti mozgásba a Kántor Péter -verset, majd elcsitítja, álomba suttogja játszótársait.

A keresetlen egyszerűség végigvonul a darabon, koncepciójában és megvalósításában. Igaz, a színész párból Chován Gábor a hitelesebb, M. Simon Andrea néha talán túl „kőszínházi"; nem mindig látom a gyereket, akihez (vagy akiről) beszél, és az ad hoc megmozdulások sem sikerülnek ezer százalékosan, de a szereplők általában otthonosan mozognak a játék, a szabad asszociációk világában. A mosolyok többsége igazi, az ötletek színesek, és a darab remek ritmusú, alig akad egy-két rész, amikor „leül". A gyerekek abszolút kedvence a ruhadarabokkal való mindennapi küzdelemről szóló részt megkoronázó láb-bábozás; a táncosok szemes-orros, rikító zoknikat húznak, és a harisnya-lények először unisono, majd egyre kaotikusabb „táncot" járnak.

A darab egy teljes kört téve ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult: a Zene-Bona, Szana-Szét refrénjéhez és kavalkádszerű örömtáncához. Csakhogy időközben egy másik szintre érkeztünk; ha nem is mindenhol egyenletesen, de megéltük a zene, tánc és a modern gyerekköltészet harmonikus összefonódását, a hagyományos formák és az új tartalom legkevésbé sem hangos, tolakodó vagy álszent egységét. Mindezt táncosok, színészek és zenészek egymásra hangolt munkájában, kellemesen fanyar humorral, öniróniával és szívből jövő vidámsággal. A színészek a fináléban a táncos párok között kergetőznek; a megszabott formák remekbeszabott egységet alkotnak a rögtönzéssel.

Egyszerű ötletekkel, kevés, de jól használható díszlettel és eszközzel lélekvidámító darab született. Méltó a 2005-ös Friss tinta! című verseskötethez, amelyből az alkotók mazsoláztak. Felírhatnánk egy tace-paóra: a tegnap és a holnap remekül megfér egymás mellett, ha van szemünk, hogy lássuk, és fülünk, hogy halljuk. És persze lábunk, hogy járjuk!

Zene-Bona, Szana-Szét

Honvéd Táncszínház

Látvány: Őry Kati

Zene: Kiss Ferenc, Lázár Zsigmond
Koreográfusok: Ertl Péter, Horváth Zsófia, Lengyel Szabolcs, Makovinyi Tibor, Foltin Jolán
Szerkesztő-rendező: Foltin Jolán, Novák Eszter

Előadók: Appelshoffer János, Bozár László, Chován Gábor, Csasztvan András, Csávás Attila,

Cseke Ágnes, D. Tóth Sándor, Frantal Tibor, Gyurka Gergő, Hajdú Ádám, Hoffner Nikolett, Horváth Zsófia, Juhász Zoltán, Kis Gergely Dávid, Kloska László, Kovács Orsolya, Kozma Nándor, Kurucz Kata, Kürtösi Zsolt, Lakatos Mariann, Lányi Attila, Lengyel Szabolcs, Makovínyi Tibor, Mlinár Mária, M. Simon Andrea, Nagy Zoltán, Payer Dóra, Pótor Katalin, Rab Edina, Rémi Tünde, Rusorán Gabriella, Takács Ádám, Tókos Attila, Tóth Márta, Hortobágyi Gyöngyvér

Helyszín: Nemzeti Táncszínház