Otthontalan világban

A szövegváltozat

Novák Eszter nem példázatként, hanem mélyértelmű emberi történetként állítja színre a Brecht-darabot. Ezért zárójelbe kerülnek azok az elemek, amelyek a tanmese jellegét erősítik, és hangsúlyosabbá válnak azok a mozzanatok, amelyek a helyzetek, események többértelműségét érzékeltetik. Ezt több módon jelzi a szövegváltozat, amely Kárpáti Péter közreműködésével készült. Már a történet indítása is módosul némileg. Brechtnél egyértelmű a földön megjelenő, az embereket próbára tevő istenek szándéka: “A határozatunk így szól: A világ megmaradhat jelenlegi állapotában, ha megfelelő számú jóember találtatik benne, ki emberhez méltó életre képes.” A tatabányai változatban az istenek mintegy vitába szállnak amiatt, hogy miképp is kell értelmezniük a határozatot. A kulcsszót keresve több változatban is elmondják a küldetésüket, ráadásul versbe szedve: “Nem kell többé vízözön / Ez a világ fennmarad, / Ha elegendő jótét lélek / Gyöngyhálónkon fennakad.” Az egymás követő szövegvariánsok csak árnyalatokban térnek el egymástól, de abban azért markánsan különböznek, hogy mi mentheti meg a világot a pusztulástól. Végül az egyik megfogalmazásban megnyugszanak: “Elegendő jó ember, aki emberhez méltó életre képes! Ez a lényeg! Emberhez méltó életre.” Ezzel a tatabányai szövegváltozat mintegy aláhúzza a brechti megfogalmazás egyik mozzanatát, és ezzel világossá teszi az előadás hangsúlyait is. A történet így arról fog szólni, hogy képes-e valaki az embertelen körülmények ellenére is embernek maradni.
Ugyanakkor a tatabányai előadásban markánsan módosul a darab befejezése is. Nemcsak a feloldást és “jó véget” sejtető, nézőket megszólító prológ marad el (“Tünődjenek, jó emberünk miképpen / Juthat jó sorsra itt e földi téren”), hanem az a mozzanat is, amelyben az istenek mintegy elrendezik Sen Te sorsát. (“Nem halt meg, csak elrejtőzött! Ezentúl köztetek marad, a jó lélek – mondják a többieknek, “Jó lélek, Sen Te, majd rád gondolunk, / Ki szellemünk földi tanúja vagy” – éneklik a lánynak.) A tatabányai változatban az istenek mintegy magára hagyják Sen Tét. Csak ennyit mondanak neki: “Maradj csak jó, és minden jó lesz.” Sőt itt Vang kénytelen feltenni a kérdést, amelyet Brechtnél ez egyik isten mond (már csak azért is, mert a tatabányai előadásban az utolsó képben már csak egyetlen isten jelenik meg): “De hogy éljen hát tovább?” “Izmos teremtés, kemény nő, sokat kibír” – szól a kíméletlen, felelősséget elhárító isteni válasz. Ezáltal még egyértelműbbé válik, hogy Sen Te teljesen magára maradt. Így az előadást a lány kétségbeesése zárja: “Segítség!” – kiáltja, de erre már sehonnan nem érkezhet válasz. Ebben a zárlatban természetesen módosulnak Vang szavai is. Brechtnél a többieknek magyarázza meg, hogy mi történt. A tatabányai előadásban markáns véleményt fejez ki minderről, amely mintegy az isteni világot is minősíti: “Hódolat nektek, seggem alásan! Egy rakás főisten jött Szecsuánba, hogy egy jó lelket keressenek, és agyongyötörjenek.”
A finom hangsúlyváltások mellett van egy markáns új eleme is a tatabányai szövegváltozatnak, nevezetesen az, hogy meg van benne írva az istenek lappangó története is. A Brechtnél szereplő három isten helyett itt heten jelennek meg Szecsuánban (miután jártak már Sungban, Kvangban és készülnek Pekingbe). Abból, ahogy a darab során később vissza-visszatérnek, az derül ki, hogy rájuk is hat a világ. Panaszkodnak is Vangnak, amikor újra találkoznak vele: “Be kell vallanunk, hogy a kutatómunkánk nem valami sikeres” – mondja az egyik. “Szálással van a legtöbb baj.” “Meg az utazással.” “A cipőnk is szétment” – replikáznak a többiek. “Ketten lekésték a vonatot” – vallják be a veszteségeket. “Egyik társunk becsavarodott. Fölment a Himalájára.” “Szerintem egy bordélyházban dekkol, Sanghajban.” “Vagy az őrszobán” – cifrázzák tovább. Később is “fogynak” az istenek, elmaradnak itt-ott. Arról külön jelenet szól, ahogy az utolsó három összeveszik. Az egyik a levált talpú cipőjét megy kicserélni, a másik egyszerűen csak kiborul és hazamegy. Így marad egyedül az utolsó képben szereplő isten.
Amit Brechtnél az egyik isten kimond: “a világ túl hideg”, azt a tatabányai szövegváltozatban maguk az istenek is megszenvedik, sőt az tapasztalat, amit a világban kutakodva szereznek, csapatuk széteséséhez vezet. Mindezt azonban játékkal és iróniával mutatja meg a tatabányai szövegváltozat. Összhatásában azonban mégis azt érzékelteti, hogy nincs a létezésnek egyetlen síkja, az isteneké sem, amelyre a világ katasztrofális állapota ne lenne hatással.
Az istenek létszámának növelése nemcsak a szétesés lappangó történetét teszi érzékletessé, hanem szándék- és karakterbeli különbségek kibontását is lehetővé teszi köztük. Eleinte csak évődnek, csipkelődnek egymással. Később ezek belső vitákká erősödnek. Azaz a világ megtapasztalása belső megosztottságot is teremt azok között, akiknek a világ egysége felett kellene őrködniük. Ez azt is jelenti, hogy kompetenciájuk impotenciává fordul át. Kiderül ez abból is, amilyen tanácsokat adnak, illetve segítséget kínálnak menet közben. Amikor Vang először arra kéri őket, hogy avatkozzanak be Sen Te sorsába, egy közmondással fizetik ki. (“Inkább megajándékozunk egy megszenvedett gondolattal…, amire Kambodzsában jöttünk rá, a kikötőben…: Teher alatt nő a pálma!”) (Igazi játékos pillanatot teremt az előadásban ez a kvartettben, férfi és női szólamban elénekelt szentencia.) Később, amikor Vang újból segítséget kér tőlük, például azt, hogy tíz parancsolatból csak kilencet kelljen szeretni. Vagy ha ez nem megy, akkor kilenc igazság után egyet lehessen hazudni. Némi gondolkodás után könnyítésként a “káromkodás kegyelmét” kínálják fel az embereknek az istenek. És hogy mutassák, hogy ez miképp teszi könnyebbé az elviselhetetlent, maguk is rákezdenek: “Leszakad a lábam, az istenfáját.” “A kutyafáját!” “A hétszentségit” – kezdik el kóstolgatni új adományuk ízeit. Ez a hibákat az erénnyel, a tévelygéseket a szentséggel egylényegűnek mutató megértő életszeretet, amely az istenek más jeleneteiben is felcsendül, Kárpáti Péter darabjainak legizgalmasabb színeit idézi fel, s némileg A negyedik kapu rokonának mutatja A szecsuáni jólélek tatabányai szövegváltozatát.

A történetmesélés

Az istenek története azonban csak kiegészíti, árnyalja a darab fő cselekményszálát, Sen Te történetét, amelyet Novák Eszter rendezése nagyon plasztikusan és pontosan mesél el. (A rendező eddigi előadásai közül talán ez mesél a legpontosabban.) Ezt rendkívül egyszerű eszközökkel éri el, azzal, hogy világossá teszi a szituációkat és a fordulatokat. Többek között azzal is, hogy a jelenetekben oly mértékig átkerül a hangsúly az emberi problémákra, az adott helyzet elemi igazságaira, hogy a történetet nézve egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy valamiféle példázatot látnánk.
Mindezt a világos és pontos tagolás mélyíti el. Míg Brechtet olvasva azt érezzük, hogy újabb és újabb szintekre helyezve bontja ki tételeit (amelyek alapvetően a kapitalizmus embert felőrlő mechanizmusait érzékeltetik), addig Novák Eszter rendezését látva az válik világossá, hogy próbatételeinek milyen újabb és újabb szintjeire lép át Sen Te. (Ennek kibontását a szövegváltozat is segíti, amely elhagyja a fölösleges figurákat és a túlbeszélt utalásokat.)
Az előadás világos szerkezetet mutat, újrakezdések, csalódások, majd kétségbeesett önmentő kísérletek sorozatának mutatja a történetet, míg Sen Te végképp magára marad. Az első próbatétel a trafik. Miután Sen Te vendégül látta az isteneket, annyi pénzzel ajándékozzák meg, hogy új életet kezdhet belőle. A kis boltot azonban azonnal rokonok, ismerősök árasztják el, próbára téve segítőkészségét és megértését, egyre inkább a maguk birtokának tekintve a trafikot. Sen Te a képzelt nagybácsi, Sui Ta jelmezébe bújva csak azt a szigort és könyörtelenséget próbálja gyakorolni, amelyet a különböző elszólásokban, megjegyzésekben a “vendégeiben” is érzékel. Mint ahogy a nagybácsi létét is az egyik rokon kotyogja ki véletlenül ki, önkéntelenül is eszközt kínálva Sen Te számára a szorult helyzetéből való kilábalásra.
Az újrakezdés lehetősége ezután a szerelemben nyílik meg Sen Te számára. Szunnal a parkban találkozik, és mintegy kéretlenül megmenti őt a haláltól. (A darabban a fiú föl akarja kötni magát, az előadásban egy nejlonzacskót szigszalagozik a nyaka köré.) A lassan kibontakozó beszélgetésből az összetartozás esélye sejlik fel, mígnem Sen Tének rá kell jönnie, hogy kedvese kihasználja őt, hogy a kölcsönkapott pénzből állást vásárolhasson magának. Ismét Sui Tának kell közbelépnie.
Harmadik újrakezdés a város szegényeinek munkát adó dohánygyár, ahol Szun is dolgozik. Itt azonban már Sui Ta viszi a főszerepet, hogy “menedéket nyújtson” a gyerekét váró Sen Tének. Végül azonban mindenki ellene fordul.
Miközben világossá válnak a pontosan tagolt történet meghatározó fordulatai, felnagyítódnak az egyes helyzetek is, amelyek rendre ugyanabba az irányba mutatnak: a létfeltételekkel való reménytelen küzdelem variációit jelezik. Nem csak Sen Te sorsa látszik kilátástalannak, amikor a pénztelenséggel, a kiszolgáltatottsággal, a társadalmi farkastörvényekkel szembesül, vagy épp ennek emberi következményeivel: az érzelmi csalódással, a részvéttelenséggel, a kisebb-nagyobb árulásokkal. De átélhető közelségbe kerül a volt trafikosnő kétségbeesése is, aki eladva a boltját most nincstelennek és kitaszítottnak érzi magát, és mindezt Sen Tén próbálja számon kérni. Vagy érteni az asztalos szándékát is, aki a sok éhes gyerekszáj miatt többszörös árat próbál behajtani a trafik polcaiért Sen Tén. De érteni a szőnyegárusnő kétségbeesését is, aki nagyobb összeget adott kölcsön Sen Tének (ami Szunhoz vándorolt). És miután ezt nem kapta időben vissza, elvesztette a boltját is, meg a férjét is, aki belerokkant a megpróbáltatásba. És a sor folytatható a kétségbeesés megannyi változatával, amelyet a kapitalizmus kíméletlen viszonyai teremtenek. Számomra ez volt az első Szecsuáni előadás, amely arra is utalt, hogy komolyan kell venni, amiről Brecht beszél, mert azok a lehetetlen létfeltételek és eltorzul viszonyok, amelyek a darabban ábrázolódnak, a mi társadalmunk valóságaként azonosíthatók.

Jelenetek és játékok

A jelenkorra utaló áthallások ellenére az előadás teljes mértékben elkerüli az ebből adódó csapdahelyzeteket: a didaxis veszélyét éppúgy, mint a szentimentalizmusét. Az előbbit azzal – amire utaltunk már –, hogy a jelenetek az emberi igazságokat bontják ki, az utóbbit azzal az intim, oldott játékossággal, amely a produkcióban mindvégig jelen van.
Az emberi igazságok kibontása a jelenetekben hasonló módon történik, mint ahogyan a történet plasztikusságát a darab egészében is megteremti az előadás. A jelenetek világos szituációkat és szándékokat jeleznek, a lényegre koncentrálnak, sűrítenek, intenzitásra törekednek. Miközben leegyszerűsödnek a helyzetek, elmélyülnek bennük az emberi tartalmak. Ennek az előadásnak a kapcsán nem beszélhetünk részletgazdagságról, a gesztusok sokértelműségéről, épp ezért nem is a konkrétumok felidézésére kerül a hangsúly. Emiatt egyfajta nyitottságot, sajátos lebegtetést is érezni a jelenetekben. Mintha álmot látnánk a legnyomorúságosabb valóságról. (Ez nyilvánvalóan összefügg a nyitott, mégis tágas, belakható tereket teremtő díszlettel.)
A jelenetekben ábrázolt intenzív emberi helyzeteket játékos ötletek oldják, ironizálják vagy épp mélyítik el a humor segítségével. Ezek néha egy-egy képben jelennek meg, máskor hosszabb játékokban bomlanak ki. Remek például az a pillanat, amikor a Sen Te szállásán összepréselődött istenek egyszerre kénytelen álmukban megfordulni. Mulatságos az a kép, amikor a trafikban összeverekedő “vendégek” lelassítva dulakodnak. Virtuóz az a játék, ami abból bontakozik ki Sen Te és Szun lakodalmán, miközben hiábavalóan várják Sui Tát, hogy a vőlegény évődő kérdéseket tesz fel a menyasszonyának. A férfiak és a nők is hangokkal, mozdulatokkal kommentálják a sajátos párbeszédet, és ebből végeredményben a nemek közötti ironikus versengés alakul ki. Az ezekhez hasonló játékos ötletek az előadás egészét átszövik.

A színészi játék

Az említettek mellett az előadás egyik legnagyobb erénye a kiváló színészi alakítások sora. Ehhez az alapot az teremti meg, hogy a rendező egyértelművé teszi a szereplők státuszát, többek között azzal is, hogy másfajta játékmódot kapcsol hozzájuk.
A történet középpontjában egyértelműen Sen Te áll. Ő az egyetlen figura, aki egyértelműen azonos önmagával, nincsenek szerepei, nem alakoskodik és nem taktikázik. Tóth Ildikó alakításában a létezésnek ez a természetes egyszerűsége válik magától értetődővé. Ugyanakkor ezért teremt óriási csapdahelyzetet, hogy épp ő kényszerül szerepjátékra és alakoskodásra. Az előadás egyik legnagyobb találmánya azonban az, hogy a színésznő – A szecsuáni jólélek minden játékhagyományával vitatkozva – itt sem változtat habitusán. Csak a jelmeze változik, de nem mélyíti például a hangját, vagy nem próbálja maszkírozni a mozdulatait. Ugyanazzal a természetességgel próbál meg létezni egy másik szerepben is, mint ahogy Sen Teként él. Ez világossá válik azokból a jelzésekből is, ahogyan Sui Ta szerepében is folyamatosan az olvasható le az arcáról, amit Sen Teként megél. Nem ő változik meg, hanem a hozzá való viszony, azáltal, hogy egy más státuszba és egy más habitusba helyezi át az alaptulajdonságait.
Sen Te lelki rokona a jóravaló Vang. Derzsi János megformálásában a figura elemi életszeretete, derűs tisztaságvágya jelenik meg. Ő az egyetlen, aki várja az isteneket, tart is tőlük, inkább elbujdosik, minthogy a szemükbe nézzen, amikor rájön, hogy megtudták, hogy duplafenekű bögrét használ. Derzsi sugárzó alakítását figyelve az a benyomásom támad, hogy az istenek vakok: nem képesek átlátni egy apró vétken, hogy meglássák a megfellebbezhetetlen erkölcsösséget.
Ugyanígy a természetes egyszerűséggel megnyilvánuló emberi karakterjegyek ábrázolása határozza meg Szun és anyja, Jang asszony alakját. Horváth Virgil elsősorban Szun vehemenciáját, kirobbanó energiáit állítja a középpontba, amit visszafog és eltorzít a tétlenség. Ezért, amikor nekilódul, szinte észrevétlenül rohan át az erkölcsi gátakon. Szinte észre sem veszi, ahogy kihasználja, elárulja a kedvesét. Margitai Ági alakításában látszólag egyszerű asszonyt formál Jang asszonyból, aki mintha nem akarna ártani senkinek, de a finom kérdéseiből, apró döntéseiből egyértelmű, hogy neki csak a fia számít, nem lesz tekintettel másokra a boldogulásáért. (Ennek a figurának önkéntelen ellenpontja a szőnyegárus asszony jóravaló alakja. Emellett Margitai Ági a Nagypapa bajszos karikatúráját is megformálja.)
A többi figura a történetben kevésbé mélyen jellemzett, inkább a történetben betöltött funkciójuk és egy-két alaptulajdonságuk fontos. Épp ezért őket az előadás groteszk, némileg elrajzolt alakoknak mutatja. De ez nem akadályozza meg a színészeket abban, hogy intenzív jelenlétet teremtsenek. Ilyen például Takács Kati tüskés modorú trampliként megjelenő Sin asszonya, akiről fokozatosan derül ki, hogy talán ő Sen Te egyetlen támasza. Vagy ilyen Egyed Attila beszédhibás Su Fu borbélya, akiből alkati embergyűlölete ellenére a Sen Te iránti szerelem mégis csak a nagyvonalúságot szabadítja ki. Vagy ilyen Honti György kérkedő Mi Csü háztulajdonosnője, aki szívesen csomagolja negédességbe alkati intrikusságát. Széles, elrajzolt gesztusok jellemzik Szabó Zola Unokaöccsét. Chován Gábor Lin To asztalosa élhetetlenségét fordítja vádaskodássá. De ugyancsak Chován Gábor játssza az első istent is. Neki kéne a bírónak lennie Sui Ta perében, azaz ítélkezni Sen Téről. Nem fűlik hozzá a foga, nincs is róla szava.
A történet szereplői játsszák az istenek szerepét is – vörös hajjal, virgonc életkedvvel. Csak fokozatosan komorulnak el. Ahogy kiderül, nekik sincs helyük ebben a világban.



Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek
Jászai Mari Színház, Tatabánya

Díszlet: Valcz Gábor
Jelmez: Őry Kati
Zene: Paul Dessau
Zenei vezető: Lázár Zsigmond
Dramaturg: Kárpáti Péter
Rendező: Novák Eszter

Szereplők:
Sen Te/Sui Ta Tóth Ildikó
Isten – Idős hölgy – Nagypapa – Jang asszony Margitai Ági
Isten – Sin asszony Takács Kati
Sógornő – Ember Gecse Noémi
Isten – Asszony M. Simon Andrea
Vang, vízárus Derzsi János
Szun, pilóta Horváth Virgil
Isten – Rendőr – Fivér – Su Fu, borbély Egyed Attila
Isten – munkanélküli – Mi Csü, háztulajdonosnő Honti György
Isten – Lin To, asztalos – Fiú Chován Gábor
Ember – Unokaöcs – Bonc – Rendőr Szabó Zola
Isten – Férfi Kátai István
Továbbá: Niklai Judit, Váradi Gergely, Bukowski Márk
Zenészek:
Farkas Rózsa - cimbalom
Nehre Daniela - ütős hangszerek
Rucek Réka - zongora
Varga Borbála - szaxofon

08. 08. 7. | Nyomtatás |